Megöltem anyámat (2009) 82% 59★

Nekem ez a film nagyon tetszett. Nem tudom, miért halogattam eddig, hogy megnézzek valamit Xavier Dolan alkotásai közül, pedig már terveztem egy ideje; most biztos, hogy a többi filmjére is sort kerítek. Tetszett a rendezés, a színészi játék, az operatőri munka is, és rég láttam ilyen intenzív érzelemábrázolást. A főszereplő Xavier Dolan és Anne Dorval is remek volt.

Életemnek abba a szakaszába értem, mikor már nagyon kevésszer tudok együttérezni a tipikus tini nyűgökkel, sőt, általában az ilyenkorú karaktereket ki nem állhatom, főleg a szüleikkel való konfliktusoknál, és nem is nekik adok igazat, na de ez az anya… ez az anya az első tíz percben elérte, hogy sajnáljam a fiát. Katasztrófa. Nem azt mondom, hogy a kölyke nem, de még mindig magaslatokkal elviselhetőbb. Mondjuk mindketten szépen odaszólogattak egymásnak, ment az adok-kapok, mégis inkább úgy éreztem, hogy ebben a helyzetben az anyának kéne felnőttként viselkednie, és elengedni pár dolgot a srácnak. Ez nem történt meg, olyan megszólalásai voltak, hogy örök nyoma maradt, abban biztos lehet… vagy talán csak túlzottan a saját anyámra emlékeztetett..?
Az a baj, hogy egy szülőnek sokkal nagyobb hatása van egy gyerek lelki világára, mint azt egyesek fel bírják fogni. És igen, tudsz olyat mondani, amivel minden régebbi törődés, minden kedves szó semmissé válik. Itt pedig nem egy ilyenhez volt „szerencsénk”.
Jó film. Picit elvont, picit visszajött tőle a kamaszkori dühöm, de legalább emlékeztetett rá, miért nem fogok sohasem visszatérni az anyai házba. Ja, és az apa egy címeres s#ggfej.

Nem is tudom, valószínűleg én vagyok túlságosan műveletlen az ilyen filmekhez, de nem igazán tudtam beleélni magam. A megvalósítás azonban nagyon tetszett, és a zenéi is gyönyörűek voltak.

Az ötlet jó, szépen bemutatja a szörnyű szülő-gyerek kapcsolatot. A fiút is és az anyját is sajnáltam,de nekem ez így egyszernézős.

Hatalmas taps Xavier Dolannak. Szép, nem, gyönyörű munkát tett le az asztalra. Az egész filmben, ahogyan elrejtette a kulcsdolgokat, amik utaltak az életére, meg milyen is pontosan a kapcsolata az édesanyjával. Nekem legalább négyszer kellett megnéznem, hogy minden összeálljon, annyira alapos.

Annyira nem ragadott magával. Talán néhol túl művészi volt nekem. Viszont ez a dolog nálunk is így van. Csak nekem sosem fognak elválni a szüleim. Szóval nekem egyszerre ilyen … a kapcsolatom velük. Szeretem is őket, de mindig is „normális” családra vágytam.
Sokszor érzem azt, hogy nem kellett volna nekik gyerek.
Gondolom, ők is.