Másodpercenként 5 centiméter (2007) 77% 130★

Ez a film olyan, mint egy hosszú, nyugodt vers. Nem történik benne sok minden, bizonyos szempontból még unalmasnak is mondható, de van egy jellegzetes, különleges hangulata, amit ha át tudsz érezni, akkor biztos, hogy meg fog ragadni. Az üzenete pedig nagyon tetszik: nem az a tipikus romantikus film, ahol a szerelem mindent legyőz, hanem tényleg arról mesél, hogy az elengedés egy fontos és természetes dolog, miközben felnő az ember.

Maga a történet, bár szép volt, romantikus és keserédes, engem nem nyűgözött le. Ugyanakkor azt gondolom, hogy tinédzserként vagy más életszakaszomban nagyon szerettem volna. Ami igazán remek volt, az az animáció. Gyönyörű, kidolgozott és élénk hátterek bukkantak fel lépten-nyomon, amelyek annyira szépek, mintha valódiak lettek volna. Ezzel ellentétben a karakterábrázolás kifejezetten csúnyának számított a szememben, egyáltalán nem tetszettek a szereplők.

Lényegében tehát egy olyan szerelmes történetről van szó, ami számomra nem jelentett semmit, de azért jó volt és szerethető, illetve a meseszép rajzolás sok mindenért kárpótolt. Mondjuk számomra ez kb. minden Shinkai Makoto filmre igaz; sokkal jobban tetszik a látvány és a hangulat, mint a konkrét tartalom.

Tudtad, hogy tizedmásodpercenként 5 gondolat fog átfutni az agyadon, miután megnézted ezt a filmet?

Igazán érdekes koncepció, a hatvan percbe 3 történet fért bele, amelyekből az első és az utolsó kacspolódik. Az első történet végének örültem, hagyott maga után gondolkodni valót, de borzalmasan lassú volt. A második egészében tetszett, talán egy picit közelebb áll hozzám, de azt nem tudnám megmondani miért. A harmadikat viszont teljes egészében kihagytam volna…

Az egész filmet átöleli egy lassúkás, hömpölgyős hangulat, ami igazából nem vezet soha sehová, de a motívumok, a csodás látványvilág és a szereplők gondolatai mindig jelentést adnak az egyes részeknek.

Update: Így közel egy hónappal a film megnézése után megszerettem azt a bizonyos harmadik részt :D

Első szerelem. Őszinte, tiszta, szerető. Amikor megvéded a másikat, ha bántják, amikor a közösen töltött idő a legszebb és amikor elválaszt a távolság, mindent megteszel, hogy áthidald. Levelekkel vagy épp egy hatalmas utazással.

A szerelmes történetekben a két főszereplőn kívül – akiknek végig szurkolunk, hogy (újra) összejöjjenek – olykor-olykor akad még valaki. Egy reménytelen szerelmes. Egy szerelmes, akinek az első pillanattól kezdve semmi esélye, mégis, egy kicsit a szívünkhöz nő, és fáj látni a boldogtalanságát.

És aztán felnövünk.

Az animáció elképesztő, legszívesebben meg-megállítottam volna a filmet, hogy csak csodáljam a képernyőt. ❤ A mangát nem sikerült még beszereznem, de biztosan be fogom, ha más nem, tényleg a rajzok miatt.

Sejtettem a leírásból, hogy nem lesz egy felhőtlen szerelmes történet (máskülönben meg sem néztem volna), de sokkal többet kaptam, mint amire számítottam. A történet egy keserédes szálra van felfűzve három töredékben, de nem tudom azt mondani, hogy szomorú; inkább emberi. Egy beteljesült (!) szerelmet karcol bele a monoton hétköznapokba, és bár a két szereplő távol él egymástól – előbb csak térben, aztán már lélekben is –, mégis, összeköti őket valami furcsa, érthetetlen kapocs, ami szüntelen ott lüktet bennük.
Azt hiszem, akik igazán fontosak egymásnak, sosem szakadnak el a másiktól… Ha igen, úgy nem volt szó semmi egyébről, csak néhány kellemesen eltöltött percről.
Ez ennél jóval több.
Gyönyörű – de fáj is itt legbelül.

3 történetből áll a film, így ezeket külön külön is értékelném:
Első: Aranyos volt, de most komolyan Takakit a szülei csak így elengedik ilyen messzire és ilyen időben? S a lányt se kereste senki egész éjszaka? Mindenesetre nagyon nagyon lassú volt a történet.
Második: Az első nagy reménytelen szerelmet mutatja be. Szerintem nagyon szép volt s szívszorító.
Ennek a résznek jól állt a lassúság, inkább érzelmes volt mint cselekményes.
Harmadik: Érdekes, hogy Takikit mennyire „megakasztotta” ez a szerelem.
Összességében: Egy gyönyörű grafikájú mű (bár azt el kell ismerni, hogy inkább a tájakra vonatkozik, mert az emberek rajzolása nem mondható valami fantasztikusnak). Érzelmes, de mégsem tudja azt a hatást átadni amit várna tőle az ember. Szerintem egy cseppet túlértékelt.

Többszöri kezdésre tudtam csak végignézni. És untam. Számomra túlságosan vontatott volt, pedig imádom az animéket.

Amennyire gyönyörű az animáció, annyira unalmas a film. Majdnem azt mondtam, hogy „lassú”, vagy „vontatott”, de egyszerűen ebben nincs annyi történés, ami lassan folyhatna le. Annyira vékony a sztori, hogy nem is értem, miért létezik filmként – ez egy képeskönyv. Mindent a narrációból tudunk meg, közben pedig még a gyönyörű képek is önismétlővé válnak.

az animékben vajon miért nem tudják a karakterek a szerelem jelentését?

Ez egy nagyon hangulati film. Amikor először láttam, kifejezetten untam és hosszúnak tűnt a maga kb. 3/4 órájával. Később azonban kedvet kaptam hozzá, újranéztem és egészen más élmény volt… már-már szinte zseniális.
A látvány pedig gyönyörű, de Shinkai Makototól nem is várok mást :).