Majdnem elég jó (2015–) 87% 13★

Nagyon humorosan indult és egész sokáig meg is maradt ez a vonal, de a vígjáték címkét a sorozat végére elfelejthetjük. Nagyon PC, mindenkire odafigyelős, kicsit kényesebb témákba bele-belenyúlós, szórakoztató egyszer nézős. A zenék remekek!

Hogy lehet egy sorozatnak ennyire önmagát jellemző címe? (És kivételesen a magyar cím is visszaadja a jelentésárnyalatot nagyjából.)

Ez a sorozat majdnem elég jó, illetve sok mindenbe belekap, de egyiknek se válik mesterévé.

Indul egy közepesen vicces, nagyvárosi 30-asok valódi kérdéseit, dilemmáit körbejáró sorozatként, kifejezetten a másodgenerációs indiai-amerikai identitásra koncentrálva.

Nem fél elhagyni szereplőket, cselekményszálakat csak azért, hogy új technikákat és hangulatokat mutasson be. Vannak részek, amikor a főszereplőnk jelentéktelen mellékszereplő státuszba sorolódik.

Ezektől a jellegzetességektől egyrészt friss marad a sorozat, és lesz egy „nem tudom, mire számítsak” izgalmas érzés a nézőben, ahogy belekezd egy új részbe vagy évadba.

Viszont pont ezzel vágja is maga alatt a fát a sorozat – szétesik, narratív szálakat hagy befejezetlenül, és néha nagyon nem fair a nézőjével szemben.

Olyan érzésem volt, mintha Aziz Ansarinak fontosabb lett volna, hogy bemutassa, mennyire brillíroz különféle filmkészítései technikákban, mint az, hogy igazán koherens narratívákat alkosson. Arról nem beszélve, hogy nagyon-nagyon hálátlanul bánik a saját szereplőivel, ezt pedig nem jó nézni.

Egy sitcomot azért nézek, hogy drukkoljak a szereplőknek, és ha azt látom, hogy maga a sorozat veszíti el az érdeklődését és szeretetét a saját szereplői felé, az engem is motiválatlanná tesz.

Én úgy kezdtem bele ebbe a sorozatba, hogy nem tudtam róla sokat, azt főleg nem, hogy a harmadik évad tulajdonképpen egy hosszúra nyúlt európai művészfilm, amiben totálisan perspektívát váltunk főszereplő-szempontból.
Elkezdtük nézni a harmadik évadot, és úgy a harmadik rész környékén lett gyanús, hogy ja, akkor ez már ilyen marad. Bevallom őszintén, nem fejeztük be ezt az évadot, mert annyira felidegesített, hogy hülyének néz a sorozat. Nem kell egy sitcom álruhájába bújtatva európai művészfilmet letolni a torkomon, köszönöm, el tudom dönteni, mikor vágyom sitcomra, és mikor európai művészfilmre.
A második évad narratívája sose lett lezárva, egy ígérettel hagytuk ott, amire semmilyen választ nem kaptunk a harmadik évad utolsó pár részéig (mivel a legutolsó részeket nem láttam, így azokról nem tudok nyilatkozni).

Nincsen baj azzal a műfajjal, ami a harmadik évadot jellemzi, és tudom, hogy a kritikusoknak nagyon is tetszett. Én meg nézőként úgy éreztem, infantilizál a sorozat, mert most majd megmutatja nekem, mire is van szükségem, mert én azt nem tudom eldönteni.

A narratívák elhagyása általánosan is jellemzi a sorozatot. spoiler

Az nagyon felidegesített, mennyire nem szereti a saját szereplőit a sorozat. spoiler

Még egy apró kritika: a sorozat büszke rá, mennyire woke, mennyire felhívja a figyelmet a rasszizmus és a hímsovinizmus ártalmaira. Azt bírom, hogy néha képes arra is reflektálni, hogy a „woke”-ságot nem lehet tökéletesen csinálni, mert maguk a szereplők is áldozatul esnek internalizált -fóbiáiknak. Ez eddig rendben van. Na de. Európaiként végignézni azt a végtelenül bicskanyitogatóan sztereotipikus ábrázolást, amit az olasz csajszi karakterével csináltak…… megdöbbentő, hogy egy magát ennyire woke-nak tartó sorozatnak egy ekkora vakfoltja legyen. Végül is talán a tanulság tényleg az, hogy mindenkinek lesznek vakfoltjai…

Most, hogy mindezt leírtam, a fő érzésem a sorozattal kapcsolatban talán a frusztráció… majdnem elég jó lett, de mégsem….