Lázadás a Bountyn (1935) 76% 10★

A Bountyn zajló események filmes ábrázolása mindig elköveti azt a hibát, hogy a kegyetlen kapitány és az ő embertelenségét elszenvedő legénység közötti feszült helyzetet leegyszerűsítve, a valóságot fekete és fehér tónusokba mártva tálalja. Pedig a Bountyt parancsnokló William Bligh kapitány nem volt született gonosztevő és diktátor, túlélésének története pedig önmagában akkora csoda és kaland, mint a lázadók további, nagyjából máig sem igazán ismert sorsa – noha leszármazottjaik ma is ott élnek Pitcairn szigetén.

Magasak tehát az elvárásaim minden Bounty-mozival szemben, de azért nem irreálisak – a lázadás eseményeit tovább gondoló Merle-regény, A sziget sem volt képes igazán hitelesen feldolgozni a lélektani folyamatokat, szóval egy hollywoodi filmtől végképp nem remélek efféle célkitűzést. Ilyen téren egyébként talán az 1984-es A Bounty áll legközelebb a realitáshoz, és hát be kell látnunk, szép és jó film.
Az 1935-ös Lázadás… pedig a maga régisulis módján ugyancsak kiemelkedően klassz mozi, még ha ő is egy leegyszerűsített prezentációt kínál fel a nézőnek. Sikerült belőle utólag színezett verziót néznem, így teljes bizonyossággal mondhatom: nem látszik rajta a kora, illetve ha fekete-fehér lenne, akkor is inkább a második világháború utáni időszakba lőném be megszületésének idejét. A film maga igen szép, kevés benne a műhatású stúdiófelvétel, a készítők ügyesen hitetik el a nézővel, hogy végig egy hajó fedélzetén játszódnak az események. A külső képek kimondottan tetszetősek, valódi hajót használtak a forgatáshoz, nem maketteket. A tahiti őslakosok bemutatása már-már közhelyességgel vegyes, de ez minden hasonló témájú alkotásban ugyanígy történik.
A színészi munka az egyszerűséget nem számítva vastagon kielégítő. Clark Gable a megszokott kis bajuszkája nélkül megdöbbentően erős előképe a karakterével összeforrt Marlon Brandónak, de Charles Laughton is remek munkát végez Bligh kapitányként – sőt, hozzá képest Gable meglehetősen színpadias olykor-olykor. A casting érdekessége, hogy a legtöbb szereplő egyértelműen öregnek tűnik az eljátszott figurákhoz képest, el is gondolkodik az ember, mire mehetett őfelsége haditengerészete egy rakás ötvenes-hatvanas éveiket taposó matrózzal, de az összkép ilyen téren nem bántó – főleg mivel csak a XX. század második felétől kezdtek látványosan lassabban öregedni az emberek.
A sztori ugyan közhelyességig ismert, a történelmi hűség pedig laza, de ennyit elbír a Bounty-történet.

Időtálló, szórakoztató, de a lázadás eseményeit a mozgóképes feldolgozásoktól megszokott módon leegyszerűsítő, abból csak a legnyilvánvalóbb drámai potenciált kimerítő film a ’35-ös Lázadás a Bountyn. Ajánlom akár a kosztümös-hajós, akár csak a téma iránt érdeklődőknek, nincs kifogásom vele kapcsolatban.

Véletlenül akadtam erre a filmre, de milyen jó is, hogy rátaláltam. Tetszett nagyon. Egyszer talán a remake-jét is megnézem, de nem hiszem, hogy tudje űberelni. Valamint, lehet még a könyvre is benevezek.