Kikujiro nyara (1999) 81% 23★

Első találkozásom Kitano Takeshivel, csak tudnám miért váratott ez ennyit magára… Mind a rendezésében mind a játékában megvan az a kellő bolondság amit úgy tudok szeretni az ázsiai filmekben, ugyanakkor van benne valami mély, átható melankólia, bezártság, ami miatt egyből elkezd érdekelni. Rendkívül karizmatikus személyiség. A történetben a bolondos, tuskó, magának való különcöt, összerakják egy kisfiúval és kalandos utazásba kezdenek, hogy felkutassák a gyerek anyját. Útjuk során sok kalamajkába keverednek, találkoznak még több bolondos különccel, játszanak, veszekednek és persze végül nagyon megkedvelik egymást. Nem kell csodát várni, nincs itt semmi amit ne láttunk volna már, de aki szereti az ilyen, egyszerre könnyed és drámai történeteket, azt könnyen magával ragadja és a szeretni való karakterek és a hangulata miatt az egyik kedvencévé válhat.

Ez a film elképesztően bájos és szeretni való. A humora és a történet is olyan „nagyon japán”, vagyis nekünk meglehetősen idegennek hathatnak benne bizonyos jelenetek. De nagyon jókat lehet rajta nevetni, lehet rajta egy kicsit pityeregni is, és közben olyan szép és megkapó és édes és bájos az egész. Imádtam.

A zenéért pedig nem más, mint Joe Hisaishi „a felelős”, aki szvsz. egy zseni. Ennek a filmnek a zenéjét is nagyon nagyon sokat hallgattam. (valójában a filmhez is a zenéje vezetett el)

Egyszerűen nincs szívem ennél kevesebb csillagot adni, a jó dolgok annyira jók benne. De azért van, amin változtatnék. spoiler

Őszintén, nekem le sem esett, hogy nem a kisfiút hívják Kikujiro-nak. Aztán a végén állt össze a kép, hogy bármennyire szolgálja a srác elszökése a cselekmény alapját, ez tényleg a taplóból eszkábálódott kalandos apafigura története. Igazi forró nyári hangulatú film, ami minden dráma és melankólia mellett hagy helyet a kisgyermeki játék és jókedv kibontakozására. Habár az utolsó fél óra egy külön filmnek érződik, és így kicsit eltávolodik az előtte lévő részektől, kellően felemelő és vicces, remek lezárása a történetnek.

A maga különc és fura módján egy elképesztően szép és egyben humoros filmje ez Kitano-nak. És talán a Hana-Bi mellett a legszerethetőbb is, bár az azért agresszívebb. Itt Kitano ha nem is kímél meg minket a rá-jellemző agressziótól, azért megteszi azt a szívességet, hogy nem mutatja meg az erőszakos cselekvéseket, vagy ha előfordul is, elvicceli és távolról mutatja, hogy a néző ne vonódjon be teljesen. Az operatőri munka korrekt, Hisaishi zenéje pedig eléri a hatását, amikor kell. Valóság és fantázia egyszerre folyik össze a filmben, a fiú képzeletében.
Az ember azt hinné, hogy Kitano karaktere full autisztikus, olykor-olykor robotszerű, azokkal az olykor túl-, olykor alul-játszott játékával. Mégis valahol működik a formula és karakterünk a maga módján próbálja felvidítani a szomorú kisfiút és emlékezetes nyarat varázsolni nemcsak neki, hanem valahol önmagának is.
Az csak külön poén, hogy vajon egy ennyire ennyire furcsa figura milyen lehetett a yakuza-korszakában, amiről azért szépen tanúskodik egy-két kép a filmből.