Képzelt szerelmek (2010) 80% 30★

Francia filmet nézni mindig jó, Xavier Dolan-filmet nézni egyenesen csodálatos, és főleg akkor, ha a főszereplő, azaz jelen esetben a vágy tárgya úgy néz ki, mint aki most mászott le a Sixtus-kápolna mennyezetéről. Szóval tökéletesen átérzem az alaphelyzetet, hogy mindkét barát beleesik ebbe az angyali fiúcskába, az egész filmet áthatja a finom érzékiség és a nagybetűs Sóvárgás. Viszont a viselkedésük egy ponttól visszás lesz (nekem Marie-é egyébként az elejétől kezdve az volt) és kicsinyes egymással szemben, így eljátsszák az esélyüket, hogy bármelyikük is „ki legyen választva”. Az egésznek a hegedű meg csellószóval meg a többi zenével és az egymásba átfolyó színekkel olyan érzete van, mintha egy lassan megelevenedő festményt néznénk, ami belekalauzol minket az álomképekbe. A vége pedig iszonyúan ironikus és találó, és a cameo láttán mit ad isten, megint pontosan azt éreztem, ami a két főszereplőnk arcán tükröződött…
(Hm és amúgy egy icike picike Call Me by Your Name-es beütés? Csak szerintem?)

Xavier Dolan most is óriásit aratott. Megérdemli a dicséretet. Már az előző filmjénél is kiemelkedően remekelt, de itt is nagyot aratott. A szerelem különböző formájának és oldalának bemutatása na meg a fő szála a filmnek, a viszonzatlan szerelem és az köré gyűlő teher és düh. Mennyire tönkre is tudja tenni az embert, pontosabban itt két embert és a közöttük levő barátságot.

Hm… Erős a film mondanivalója – egy barátságot hogyan őröl fel a közös kiszemelt és a szerelemnek hitt vonzalom –, a képi megvalósítás szintén magasra emeli a mércét, a vége pedig egy ironikus csattanó, ami egyáltalán nem kelt megkönnyebbülést a nézőben, hanem sokkalta inkább valamiféle keserű szánalmat, hogy: hát nem tanultatok ti semmiből?
Egyszer, de talán többször nézős film.