Hétköznapi titkaink (2015) 69% 34★

Ez jó.
Joachim Trier távoli rokona Lars von Triernek, de ne olyat várjatok, hanem mást. Élettöredékeket, csontvázakat, amik a szekrényben vannak és az ajtó kinyílik. Nem hibátlan, de jó.

Családi dráma, társas magány, távolodás, elfojtás. Szép látvány, lassan kibontott történetvezetés, minden adott volt egy nagyon jó drámára. Sajnos hiányérzettel zártam, mert a végén valahogy túlságosan elvarratlanok és kidolgozatlanok maradtak a szálak. Ettől függetlenül megérte megnéznem.

Azt hittem, hogy ez csak egy vicc vagy véletlen, de nem. Joachim Trier valóban rokona Lars Von Trier-nek. Nem mondom, hogy olyan katarzist okozott ez a film, mint a fent említett rokon, de egyáltalán nem rossz munka . Nem könnyű, de ezt az is sejtheti, aki elolvassa az ajánlót. Mi lenne a könnyű az édesanya elvesztésében, amit megspékelünk a kamaszkor nyűgével és a család alaphangos is sérült voltával. De Joachim megadja nekünk azt, amire vágyunk…egy csöpp reményt.
Nekem tetszett a megközelítés, a lassan felbomló szálak, az egymásba gabalyodó életképek, többféle nézőpont, a beszélő fotográfiák. Van benne két jelenet, amit megemlítenék, az egyik, amikor a reptéren Isabelle végre látja az újságban a képei megjelenését, amit egy várakozó utas laza mozdulattal átlapoz. Semmi hatás. Jó nagy pofon. A másik kép, amikor szintén Isabelle arcát mutatja a kamera, de hosszan, nagyon hosszan, idegesítően hosszan, már mi magunk is elnézünk.

Nekem azt jelenítette meg a film, hogyan cincálják szét az életünket olyan dolgok, amikre elsőre azt mondjuk, „-Á, ez semmi, ezzel megbirkózunk.” (Itt, a filmben, ez az anya hivatása.)

Nehéz volt végignéznem a filmet, pedig voltak benne érdekes karakterek. Nem kötött le eléggé, pedig az alapötlet (miszerint a feleség halála után a család szembenéz azzal, hogy mennyire más emlékeik vannak az anyáról) érdekesnek ígérkezett. Vontatott volt a sok visszaemlékezéstől, és szerintem a kelleténél is jóval hosszabb. Elgondolkodtató rész talán kettő volt, ami segített végignézni, az egyik, hogy családtagok, akár külön, vagy együtt élve is milyen távol lehetnek egymástól, bármiféle valódi kapcsolat nélkül. A másik pedig a háborús fotózással és az ezzel járó távolmaradással kapcsolatosan az örök anomália volt, hogy míg dolgozik, elvágyódik a borzalmaktól, mikor pedig hazaér, nem találja a helyét, és nem tud abba a családba beilleszkedni, ami a távollétében működőképes és jól funkcionál. Az ezen való gondolkodás lekötött a film alatt, de nem ez lesz az év meghatározó filmélménye.

Hiányérzetem volt a filmmel kapcsolatban. Szomorú akart lenni, de nem volt eléggé az, hogy tényleg le is vigyen elég mélyre. Nem voltak erősebb súrlódások, tetőpontok, katarzis. Túl lassan csordogált számomra. Túl felületesnek is éreztem.