Hétköznapi őrültségek (2005) 70% 4★

Vannak ezek a tipikus késő 20., kora 21. századi filmek, amikben mintha konkrétan körülírható cselekmény nélkül pusztán a hétköznapi, unalmas, szürke, eseménytelen élet groteszk, őrült csavarjait próbálnák feldolgozni a főleg európai rendezők – azt a furcsán nyugtalanító érzést, hogy a nyugati világ immáron végképp elkényelmesedett, de egyúttal el is idegenedett; a társas kapcsolatok útvesztőjében egyre bizonytalanabb ember az elképzelhető legnagyobb utópiában bolyong épp a boldogtalanság ösvényén. Különösen igaz ez itt Kelet-Európában, ahol a tömegek saját múltjuk, hagyományaik, a meglazult társadalmi kötelékek után kajtatva sem lelnek már kapaszkodót. És lám, mégis tele még a legszürkébb élet is izgalommal, kalanddal, rendkívüliséggel, egy valódi nagyregénnyel – hétköznapi őrültségeink históriájával.

Süvegelem az efféle filmeket, főleg mert az eseménytelen felszín alá nézve baromi nehéz lehet elkészíteni őket. A hangulat, a zizis karakterek, miliők, élethelyzetek megteremtése komoly feladat, remek színészek, jó írók, sok nemes értelemben vett gondolkodás kell hozzá, mindezt pedig nem lehet helyettesíteni el-művészieskedéssel, eltartott kisujjal felvett hangulatképekkel. Ezeknek a moziknak minden percben csendesen, elegánsan, mégis nagyon intenzíven kell kommunikálniuk a közönséggel. A Hétköznapi őrültségek ezt sikeresen meg is teszi.
Főhőse, a főhős családja, barátnője, munkatársai, ismeretségi köre látszólag lakhatna a tulajdon szomszédságunkban, és éppen ismerős vonásaikban lesznek izgalmasak: Petr szeretetéhségtől kongó spleenje, apja és anyja pszichés zavaroktól terhelt kapcsolata, ezekre adott válaszaik és kalandjaik egyszerre nyugtalanítóak és őszinteségükben, intimitásukban szívmelengetőek. Hogy a történet ezeket a szálakat mind megmozgatja, intenzívvé teszi az egyébként meglehetően statikus és borús filmélményt, valóban nyer a dráma és a művészfilmes él egy vígjátéki felhangot általuk.
Lehet persze, hogy nem mind arany, ami fénylik, és a film kicsit talán túlságosan is mélyre merül a jelképességben, talán mégiscsak leül itt-ott, talán elidegenít groteszkbe hajló befejezése, mely spoiler.

Jól esett nézni a Hétköznapi őrültségeket, lekötött, izgalomban tartott, megmozgatott, de a végével talán nem voltam teljes mértékben „megelégedve”. Mindenképpen érdekes találat, de elsősorban azoknak ajánlom, akik a látszólag eseménytelen cselekmények mögött húzódó szellemességet, művészeti munkát is szeretik érzékelni-értékelni akár drámai, akár vígjátéki szövegkörnyezetben.