Godzilla megjelenik a második világháború utáni Japánban, amely mélyponton van, és az országot még nagyobb nyomás alá helyezi.
Godzilla Minus One (2023) 115★
125' · japán · akció, sci-fi, kaland, dráma 13 !
Képek 24
Szereposztás
Gyártó
Robot Communications
Toho Company
Toho Studios
Streaming
Netflix
Kedvencelte 9
Várólistára tette 46
Kiemelt értékelések
Nem hittem volna, hogy egy radioaktív leheletű óriásgyík ámokfutásáról szóló filmet ennyire élvezni fogok.
Ez bizony baromi jó volt. És hogy miért volt jó? Mert a szörny, és az emberek történetszála külön-külön is remek volt. (Godzilla maga keveset szerepel – amikor jelen van, az viszont nagyon ütős – , így akik non-stop zúzdára vágynak azok csalódni fognak.)
Különösen tetszett:
– a korrajz
– hogy egy „szégyenletes” kamikaze pilótát tettek meg főszereplőnek (igen, annyi volt a bűne, hogy spoiler)
– hogy a háborús PTSD is elég hangsúlyos szerepet kapott
– a látvány, a hangulat
– a színészi játék (lehet, hogy valakinek sok, nekem abszolút bejött)
Összességében: nagyon tetszett!
Hatalmas csalódás azok után, hogy mennyi jót olvastam róla. Ez inkább egy PTSD-ről és a túlélői bűntudatról szóló háborús film, amibe bedobták pluszban a legendás szörnyünket is az extra nézettség kedvéért, ki a parton többnyire úgy mozgott, akár egy stroke-ot kapott Terminátor, a merev tartásával, meg a derékszögben tartott kis karjaival.
Emellett a klasszikus japán design sem jött be, és csak 2 dolog miatt szimpatikusabb ez a verzió a jelenlegi amerikai megfelelőjénél:
– A lehelete látványosan pusztítóbb. (Nem beszélve a töltődés közben kiugró tüskéiről.)
– Nem „jófiú”.
Emellett értem, hogy itt hangsúlyosabb, hogy folyamatosan fejlődik, meg alkalmazkodik, mint az úgymond „tökéletes” létforma, de kissé szánalmasnak találtam, hogy még II. vh-s technológiával is ekkora kárt tudtak tenni benne. Vicces, hogy mennyien vannak, akik úgy istenítik ezt, hogy ugyanazokat a hibákat ismétli meg, amikért a korábbiakat szidták. Pl.: Eleinte Godzilla spoiler, másrészt pedig sokkal több időt szán az emberi karakterekre, mint a címszereplő szörnyre, aki szinte kevesebb szerephez jut, mint a hasonló okokból lehúzott 2014-es adaptációban. Az utóbbi problémát a legtöbb kritika azzal védi, hogy itt legalább érdekes az emberi szál, de valóban így van? Persze, a néző megsajnálja szegényt, mert annyira szerencsétlenre van megírva Shikishima figurája, de ettől még nem érzem jobbnak… sőt. Mi volt pl. az a pillanat, mikor spoiler. Számomra így inkább kissé komikusnak és erőltetettnek érződött az a rész, nem beszélve arról, hogy egyáltalán egy akkora városban, és egy ilyen hatalmas kavarodás közepén miként botlott bele? A „lezáró” pillanat is a szokásos, 1996 óta milliószor megismételt spoiler. Azt sem értettem, hogy Godzilla miként áll meg a lábán a hajók közt, ha jóval mélyebb vízben van. Lehet, hogy nem látjuk, de közben a víz alatt valójában kapálózik a kis lábaival és eközben olyan stabilan tartja a felső testét, mintha állna? Mondjuk asszem ilyen logikai problémát a Monsterverse féle Godzilla is generált már… Nem voltam elragadtatva a „sequel bait”-től sem, hisz két folytatásra utaló jelenetet is kaptunk a végén. A spoiler várható volt, de a spoiler nagyon meredek egy ilyen viszonylag földhöz ragadt adaptációtól.
Ahogy az elején is írtam, összességében háborús filmként sokkal jobban működik, mint a franchise darabjaként, így eléggé bajban vagyok a pontozással. Oscar bácsi ide, vagy oda, látványát tekintve sem nyűgözött le, és az egyetlen igazi csoda ebben, hogy állítólag nagyon kevés pénzből hozták össze.
Népszerűtlen leszek tehát, de én a nyilvánvaló hibái ellenére is maradok inkább a Monsterverse-nél. Oké, hogy ez művészi, komoly háborús kritikával bír, meg minden, de én nem ezt keresem egy Godzilla filmben…
Végre!
Godzilla végre nem egy buta látványfilmként tért vissza, hanem önállóan is értékelhető alkotásként.
Koichi a főszereplő egy kamikáze pilóta, aki a háború vége felé szemtanúja lehet a proto-Godzilla ámokfutásának. Érdekes, hogy ez a verzió mennyire hasonlított az 1998-as amerikai gyíkra.
Majd haladunk előre az időben, Japán kezd talpra állni és az amerikaiak is robbantgatnak a Csendes-óceánon, minek hatására Godzilla hamburgerekbe fojtja a bánatát.
Tetszett, ahogy főszereplőnk küzd a bűntudattal és a PTSD-vel, ráadásul derült égből családot is kap. Az emberi szál egyáltalán nem felesleges, nagyon szimpatikusak voltak a szereplők.
Godzilla tokiói partija pedig igazán látványos. Úgy mozog, mint a régi filmekben a beöltözött emberek, viszont valamiért a japánok nem kultiválják a városnézését. Az effektek nagyon jók, tényleg látványos a pusztítás, már amikor van.
Pár helyen azért nagyon „japános” és picit talán giccses is, de abszolút megérte megnézni!
Ami a Godzilla és Kong filmekkel Hollywoodnak nem sikerült, vagyis értékelhető sztori, visszafogott CGI és lélek, az a japánoknak többszörösen is: a Godzilla Minus One (nemcsak) az én szememben az utóbbi évek legjobb szörnyfilmje. Végre a keretsztorinak van értelme, ott lobog benne az élet lángja, a színészek jók, a látvány első osztályú… fogalmam sincs hogyan hozták ezt így össze 15 millióból, de az eggyel ezelőtti, 200 millióból! készült Godzilla vs Kong nem néz ki ennyire királyul. Mondjuk a Minus One nincs is tele lens flare-rel és a szivárvány minden színével.
Persze itt nagy lelkesedésemben azért jótékonyan szemet hunyok a Minus One egy-egy jelenetének sutaságát illetően (már ami a cgi-t illeti) és a spoiler befejezés sem kellett volna, de ettől függetlenül igazán remek mozi lett.
Lehet kicsit igazságtalan vagyok a Godzilla vs. Kong-gal és talán a 2014-es Godzillával is, hiszen amennyit vállaltak, azt azok is nagyjából teljesítették: szórakoztatóak, csak hollywoodi szemüvegen keresztül. A Godzilla II: King of Monsters-re ez nem vonatkozik, az tényleg rossz volt.
Le a kalappal a japánok előtt. Innentől viszont nem kellene lejjebb adni, legyen a Gojira -1.0 a sztenderd.
Hollywood az utóbbi jó pár évben gondoskodott arról, hogy a szörnyfilmek totál érdektelenségbe forduljanak nálam. Ugyanis hiába a megaton látványcirkusz, ha a zúzások közötti időintervallumban full jelentéktelen, ostobán cselekvő humanoidok szerepelnek, egy érdektelen, mindenféle izgalomtól mentes, sztorinak álcázott alibizésben. A Kong: Skull Island-nek és a 2013-as Pacific Rim-nek sikerült elérnie, hogy utóbbi tényezőket némileg redukálva, pofásabb kivitelezéssel, megfogóbb hangulattal kompenzálva egy marha szórakoztató szintet képesek legyenek megütni.
Godzilla volt az egyetlen olyan alany, akinél ez sokadik próbálkozásra se akart összejönni. Nálam már Roland Emmerich ’98-as filmje is távol állt az élvezhetőtől, kifejezetten rosszul öregedett darabnak tartom. Gareth Edwards 2014-es mozija bár iszonyú jól nézett ki, a szerkezeti felépítése és az emberi oldal igencsak kasztrálta az élményt, a folytatást ugyan más gárda rendezte, de nyugodt szívvel hagytam ki, hallván sokaktól, hogy még ennél is rosszabb.
A Godzilla vs. Kong még adott egy utolsó lehetőséget, de a fizika hanyag használatával és a dimenziótlan, kínosan debil figurákkal roncsolta a beleélhetőséget számomra. Magamat kímélve a Godzilla x Kong-ot teljesen figyelem kívül tudtam tartani, ami az előzőnél szintén rosszabb megítélést kapott.
Egyéb sorozatos próbálkozás jött még közben, azonban kintről ódákat kezdtek zengni egy Minus One nevezetű alkotásról, amit tényleg méltónak hangzott az őshüllő legendás hírnevéhez. Erre szintén csak legyinteni tudtam, gondolván a korábbi műremekekre, azonban az egyre jobban szárnyra kapó dicshimnuszok csak felkeltették a figyelmem. A vizuális effektekért járó Oscar-díj se tűnt véletlennek, így nőtt bennem a hype, a végeredményt látva pedig nemcsak megszületett az eddigi legjobb kaijumozi, de határozottan túlmutatva önmagán valami hihetetlenül odavágott.
A mindössze 15(!!!) millió dolláros költségvetése ellenére állati királyul fest a film. Godzilla megjelenése, termete fantasztikusan realizált és végre nincs olyan arcpirítóan kezelve, mint az emberiség „védőszentje”, hanem a félelmet sugárzó fenyegetettsége abszolút érzékelhető. Talán furcsának tűnik, de a 2 órás játékidőben a címszereplő monstrum inkább úgymond eleget szerepel, mintsem sokat, ugyanis a többletrészt az emberi szál teszi ki, viszont sosem volt ennyire mélyen átélhető és tekintély követelő ebben a szubzsánerben.
A főhős Shikishima személyisége egy gyönyörű szép, megérintő lélektani ívet kap, tucatnyi emlékezetes mellékszereplővel kerül szorosabb interakcióba és nekik egytől egyig megvan a maguk jelentősége, jelleme, magával ragadó funkciója a történetben. Ha csak a kislány sorsába belegondolunk, na az mennyire megrázó. A háborús időszak, közeg iszonyú hatásos, autentikus töltetet ad a dráma élesedéséhez, kibontakoztatván az elszenvedés, a megtörtség, a reményadás, a feloldozás keresés, az összefogás, az élni akarás gondolatkörét, érzésvilágát, mesteri kontrasztba állítva Godzilla pusztító lényével.
Ezen felül rendkívül intelligens hangvételű mozi, ahol az emberek (most figyelj!) full észszerűen, kompetensen cselekszenek, hova tovább egy ponton komplett stratégiai tervvel rukkolnak elő, de ha úgy adódik magabiztosan mennek bele a gyors döntésekbe. Az ősgyík tarolásai, támadásai döbbenetes erejűek, mikor szemtől szemben állnak vele az emberek iszonyatos feszültség keletkezik minden alkalommal.
A japánokra jellemző túlgesztikulált beszédstílus se tudott kilökni, ennek folyományaként a színészi alakítások életszerűnek, őszintének hatnak. Meglehet, hogy néhol ki lehet következtetni mi fog történni, de annyira cefetül erősen vannak átadva ezek is, hogy nem voltak zavaróak.
Megtörtént a csoda egy sokrétű, minden fronton elementáris hatású mestermunka született a szememben, a szörnymozik új etalonja emelkedett felszínre, amiért a királygyík végre becsülettel, tisztességgel ordíthat az égbe.
Azért szeretjük a japán godzilla filmeket, mert nem olyanok, mint az amerikaiak. De ez pont ugyanabból a kelléktárból dolgozik, mint azok. De azok legalább profik, ez meg gagyi.
Eddig csak amerikai gyártású kaidzsufilmeket néztem, bár en bloc kevés ázsiai alkotást láttam, a mostani után viszont kedvem támadt nyitni feléjük.
Nem teszek Nobel-díjas kijelentést azzal, ha én is megállapítom, hogy más, mint pl. a Monsterverse franchise. Szerintem nem jobb vagy rosszabb, csak külön-külön kategória. Speciel mindkettőt kedvelem. Néha jó kikapcsolni a háborgó elmét, és pusztán a látvánnyal operáló kaidzsúzúzdát nézni. Mivel egy ilyen darabtól nem a mélységet várjuk, megbocsájtjuk a logikátlanságait is – amíg nem valami fájdalmas hülyeségről van szó –, ugyanakkor élvezet olyan alkotásokkal is találkozni, ahol ez a mélység, a dráma és a lélektan megtalálható, mi több, jól vegyíti a szörnyek és az emberek mennyiségét, ami a korábban látott filmekre nem volt jellemző, vagy a kétbites humanoidok vagy a kaidzsúk voltak túlsúlyban. Itt elsősorban az emberi sorsokon van a hangsúly, amiben kellő mértékben szerepel – bár azért elnéztem volna többet is – Godzilla, mint tényleges fenyegető veszély, a borongós, háborús közeg pedig még jobb hangulatot ad mindehhez. A legparább rész szerintem a tengeren volt.
Profi a látvány, az operatőri munka, emellett leginkább a főhős és a gyerek sorsának alakulása fogott meg és kötött le, ám olykor vonatottá vált (közben volt 1-2 külső körülmény, ami néha sajnos kizökkentett, talán ez is gond volt), a csillagok levonása ennek jár, de határozottan a jól sikerült kaidzsúfilmek közé tartozik.
Godzilla -1.0 (szerintem spoilermentes)
Elfogult vagyok, de nálam ez egy sima 9/10 és csak azért ilyen alacsony a pontszám, mert a Shin-Godzilla még több szimbólumot és háttérinfót tartalmazott.
Már a Godzilla-fesztivál szombaton megadta a hangulatot, ahogy az is, hogy az Akihabara vasútállomásra is kitelepült a Godzilla Store, szóval nem lehetett kikerülni a hype-ot.
A film pedig hozza, amit vár tőle a néző. Godzilla ritkán tűnik fel, de akkor mindig óriási a zúzás, a széria 70. évfordulójához közeledve pedig látványos a tisztelgés az eredeti film előtt (pl. itt is kulcsszereplő egy tudós). Nagyon tetszett, hogy a sztorit az amúgy is kaotikus 1945-47 közti időszakba tették (a Nikutai no mon/Gate of Flesh ismerős valakinek?), így eléggé előtérbe tolták a háborús PTSD-t (főleg Ando Sakura hozza nagyon jól).
A CG így moziban, nagy vásznon (a Toho Cinemas Uenóban néztem) kifejezetten látványos, a hangeffektek is beledöngölik a székbe a nézőt. Az meg külön plusz feeling, ahogy figyeltem, kik nézik a filmet. Jöttek be idősebb bácsikák, anyuka 10 év körüli gyerekkel, egész családok, szóval ez a széria itt tényleg népünnepély. :)
Szép metafora volt ez a világháború utáni Japánra. Az ilyen szörnyfilmekkel mindig az a „gond”,hogy az emberi tényező kevés benne és vagy klisés vagy üres, de nyilván egy Kaiju filmet nem feltétlenül ezért nézünk, viszont sokadjára ez is lehet unalmas. A Godzilla Minus One jól ötvözi a kettőt.
Van egy régies hangulata is, például maga Godzilla az, aki régies hangulatot kelt. Egyáltalán nem buta, lelketlen óriás ő, de nem is az emberiség barátja és ennek örültem is, hogy ilyen színben tüntették fel.
Valamint az is üde színfolt volt, hogy Japán a helyszín és nem az ezerszer bevállt Amerika, esetleg Európa. Japán nyelven is készült a film.
A drámai vonal erős, az emberi szál sokatmondó, beszédes és elgondolkodtató. A karakterek nem kétdimenziósak, mindenkinek megvan a szerepe.
A Godzilla Minus One tehát csavar egyet a szörnyfilm koncepción, ez inkább egy dráma, amiben szerepel ez a szörnyeteg. Neg tudom érteni az Oscar-díjat is. Pont azoknak tudom ajánlani, akik már unják az amerikai Godzilla filmeket vagy esetleg több emberi tényezőt szeretnének látni.
Amennyi jot es magasztalast olvastam a filmrol, akkora csalodas lett (lehet pont a feltornazott elvaras miatt).
Ami tetszett: Godzilla nagyon morci, a kislany pedig nagyon cuki volt.
Minden mas eros kozepszer. A szineszek tuljatszottak voltak, a latvanyvilag (G.kivetelevel) tukrozte a nem tul nagy koltsegvetest, bugyutasagbol is van csepegtetve rendesen.
Az az igazsag hogy tobb helyutt untam is, nem fogott meg sem lelkileg a drama (foleg hogy a vegen nem voltak bevallalosak es ket nagy nyaltocsat is villantottak), sem mint akcio/kaland film, mert lendulete sem volt.