Párizs, 1971. Kevés esély volt rá, hogy egy városi feminista nyelvtanár, és egy vidéki gazdálkodó lánya találkozzanak, ám mégis megtörtént, és nemcsak találkoztak, hanem szenvedélyes szerelem szövődött köztük. Apja szívrohama miatt azonban Delphine-nek haza kellett mennie, hogy vezesse a… [tovább]
Kedvencelte 2
Várólistára tette 24
Kiemelt értékelések
Magdala
Alapvetően érdekes filmnek mondanám, de nem fog a kedvencek közé tartozni.
A másság és az arra adott reakciók azt gondolom, fontos és hálás téma, s alap egy jó filmhez.
Viszont a megvalósítás számomra a se ilyen se olyan érzést adta, ami zavarta a film élvezetét.
A mélységek kerülése (minden beszélgetés ott ért véget, ahol kezdődhetett volna valami érdemleges) felszínessé tette a téma feldolgozását, ugyanakkor kibeszélés híján végig feszültséggel terhes volt a film, így könnyednek sem volt mondható.
Lali
Jó volt.
Közben rájöttem, hogy a leszbikus kapcsolatokkal foglalkozó jó filmek igazából természetesen többek a sima leszbikusság nézegetésétől, vizsgálatától.
Nagyon sok dolgot rá lehet modellezni egy leszbikus kapcsolatra, így elsőrendűen alkalmas arra, hogy úgy általában az emberről is szóljon – már ha jó a film. (Persze ez más témákra is igaz lehet, de itt talán jobban.)
Mert ott a szerelem, a szex, a lázadás, a felvállalás, a gyengédség és az erő, szóval hogy egyszerűen az emberi élet az, ami ebben is meglátható.
A magánytól való félelem, a rejtőzködés, a harc kívül és belül.
És talán a legfontosabb, hogy mindezeket – legalábbis én úgy látom – minden általános emberi mellett azért valamiféle női minőség is átitatja. Úgy értem jó, értékes női minőség.
Szeretem azokat a „sima” filmeket, ahol nem akarnak hullámvasutaztatni, inkább valamiféle szelíd szeretettel gyalogolunk együtt a szereplőkkel az életük útján.
Igen, mert hiába úgymond szerelmesfilm ez is, mégiscsak valamiféle szeretetérzés maradt meg bennem a film után.
A két színésznő nagyon jól játszik.
Szóval érdemes film.
Little_Monster
Már a trailer alapján eldöntöttem, hogy egy feminizmusról szóló film, tele nőkkel, amiben Janis Joplin szól, nem lehet rossz! Sajnos a feminizmus témája nem tartott ki a film végéig, ahogy az az előzetesből is sejthető, de kiforrott a végére, nem hagyták a levegőben lógni befejezetlenül. A két szerelmes egymásra találása, majd a kapcsolatuk alakulása nem mutatott számomra semmi újat, de mindig örülök az ilyen témájú filmeknek, mert úgy gondolom, hogy az LMBT emberek mindennapi problémáiról így sem szól elég film. Az első coming out mindig a legnehezebb, attól függetlenül, hogy az ember kapcsolatban van, és szeretné felvállalni, vagy egyedül van, de önazonos életet szeretne élni. A film nagyon jól bemutatta a két nő életét, ami akkor volt teljes, mikor együtt lehettek, csak akkor vált konfliktus forrásává, mikor társaságba kerültek és nem viselkedhettek természetesen. Ezt a bujkálást és az ebből adódó kettős életet szépen követte a film, külön örültem azoknak a jeleneteknek, amikben a szerelmesek az őszinte szeretetet öntudatlanul is kifejezték, ezáltal a környezet számára is nyilvánvalóvá téve, hogy több ez, mint barátság. Carole több meglátása is nagyon tetszett, de főleg az, amelyikben kitért arra, hogy nem mások véleménye az igazán aggasztó, hanem a sajátunk tükörképe. Remek karakter volt, aki szabadon élte az életét, és elfogadta a történteket annak ellenére, hogy az elején megijedt tőle. Ez az elfogadás hiányzott Delphine anyjából, aki korábban hetekig jóban volt Carole-al, a kapcsolatuk egyértelmű kiderülése után pedig rá sem tudott nézni. Nagyon erős és életszerű jelenet volt ennek a konfliktusnak a kirobbanása Carole és Monique között, ami sajnos sokszor a valóságban sincs másképp. Örülnék, ha egyszer majd csodálkozva néznénk vissza az ilyen filmekre, azt kérdezve, hogy „ez volt, hogy ilyen nehezen ment?” Addig fontos, hogy készüljenek ilyenek.
