Francia kapcsolat (Francia kapcsolat 1.) (1971) 74% 52★

William Friedkin száz százalékos süvegelése és elismerése mellett is okozott nekem némi csalódást a Francia kapcsolat, amennyiben a körülötte tapasztalt felhajtást és főleg a rendezőtől megismert nagyon erőteljes, átütő, drasztikus stílust sem igazolta vissza ez a némileg már-már dokumentarista stílusú, kimondottan elnyújtott, elég sok üresjárattal is dolgozó mozi.

Legelőször is itt van ez a bizonyos „francia kapcsolat”: miközben a jellegzetesen amerikai helyszín és az azt átszövő sötét, reményvesztett, porban és mocsokban hempergő miliő eredeti és a korszak rendezőnagyságainak sajátja, azért érezni itt nem kevés francia hatást. Legkézenfekvőbb példaként hivatkozhatnánk_A szamuráj_t, ami a metrón zajló követésből üldözésbe fajuló jelenetsor remek előzménye, illetve általában véve is úgy érzem, a francia bűnügyi műfaj és Jean-Pierre Melville már a hatvanas évek végén szügyig gázolt abban a sajátos hangulatban, amit Friedkin itt a képernyőre varázsolt. De ugyanúgy tűnik hatásosnak, mégsem teljesen eredetinek az autós üldözés jelenetsora, amire papíron (sajnos még nem láttam) a Bullittnak kellene rálicitálnia.
Mindemellett a film átütő erejét a nem kirívóan hosszú, a történethez mégis soknak bizonyuló műsoridő kurtítja meg, ebben ugyanis egyszerűen nincs 100+ percnyi műsoridő. Lassan indul a sztori, a két főszereplő zsarura lassan exponálunk csak rá, jegyezzük meg, ők nem is igazán kedvelhető alakok – nem is kell annak lenniük, de nagyon meglepő, hogy miközben lassan hömpölyög a cselekmény és látszólag teljesen felesleges betekintést kapunk a rosszfiúk oldalára, semmi érdekeset nem tudunk meg a két főhősről. Olyannyira nem, hogy Buddy Russo karaktere a film második felére gyakorlatilag ki is esik a fókuszból, Hackman pedig a nézőtől rendkívül távol álló és idegen főhőssé válik. Ez persze sikeresen támogatja meg a fent már említett, sugalmazások szintjén nagyon jól érezhető dokumentarista stílust, ami meg a kiindulási alapnak tűnő amerikai noir mozik sajátos stíluseleme volt – szóval Friedkin alkotói szempontból valószínűleg célt ér, de a modern néző számára ez már kevés, főleg mivel a klasszikus mozik által birtokolt patina itt mintha nem lenne olyan vaskos és erős…
Tény azonban, hogy amikor a cselekmény húz, akkor nagyon húz: az üldözéses jelenet kemény, bár inkább nyűgözi le a nézőt a tudat, mennyire nehéz lehetett leforgatni, mintsem a konkrét élmény. Az erőszakosság szerintem nem ér fel a Friedkintől megszokott magasságokba, de 1971-ben ez és így biztos nagyon durva és ütős lehetett. A szereplők közül Scheidert nem, de annyira nagyon Hackmant sem tudom dicsérni, egyszerűen nincs mit és hogyan kidomborítaniuk, Friedkin megfosztja őket a mozgástértől. Popeye/Bagoly Doyle karakterét talán a korszak bármelyik jellegzetes és karakteresebb kisugárzású színésze sikerre vihette volna – érdekel is, tudott-e ezen változtatni a folytatásban Hackman.

Nagy klasszikusnak kikiáltott, de szerintem önfejű koncepciója miatt nem okvetlen szépen öregedő mozi a Francia kapcsolat, a Friedkintől eddig látott filmek közül talán a legnagyobb csalódás, nem számítva a kétezres években készült, eleve nagyon vegyes megítélésű darabjait.

Nagyon úgy néz ki, hogy nekem ezek a nagynevű klasszikusok valahogy nagyon nem jönnek be.

Állesős élmény.