Fiam nélkül soha (2017) 72% 24★

Hallmark filmnek elment volna, de sajnos nem az volt, így nem tudom megbocsátani ezt a szirupos görcsös műdrámába csomagolt glitteres flitteres nyálcunamit. Az ilyen filmekre ki kéne rakni, hogy Americans only. Értetlenkedve néztem (3 napon keresztül – eddig tartott átrágni magam rajta), ahogy a „tipikus” amerikai család Instragam élete csöppet meginog, aggódni kéne, hogy juj mi lesz – munka fronton, család fronton, egészség fronton, globális fronton (ilyenkor hol egy aszteroida, könyörgöm?) – de elmaradt az érzelmi összeomlás. Nem tudom kit hibáztassak (azon kívül, hogy nyilván egy érzelemmentes dög vagyok) – alakítás szempontjából, khm… ez a gyerek nagyon próbált haldokolni, de bocsánat, még az sem sikerült neki, hogy gyereknek tűnjön. Egy mini felnőtt volt, 60 év élettapasztalattal és minimum öt reinkarnációval a háta mögött. Amikor meg átment spirituálisba, majdnem sugárba hánytam. Szerencsére aztán Isten hamar lekerült a stáblistáról.
A család minden volt csak család nem. A lényeg az 1500 nm-es többszintes ház, sportautó, meg minden ami kell. Apuci nyilván halálra dolgozza magát, amíg anyuka otthon unatkozik és terelgeti a következő generációt. Számomra nagyon furcsa, hogy a filmek zömében az apaszerep abból áll, hogy toljuk haza a pénzt, néha beszólunk az asszonynak, hogy mit rinyál, hiszen megkap mindent, a gyereknek beköszönünk este és akkor… ennyi. Ja, I love you. Ezt mondani kell 10 percenként, különben jön a válóper.
A munkahelyi helyzet is olyan volt, amit csak a tengerentúlon látni (szerencsére). Bár fejvadászok itt is vannak, de ez a stílus amit itt lenyomtak… HR-esként ideggyenge vagyok az ilyenekhez. Simán 18-as karika.
Áh, kitérhetnék még az ötcsillagos szállodának tűnő egészségügyi intézményre is, de nincs kedvem. Inkább megyek, összegereblyézem a maradék agysejtjeimet.