Fél lábbal a Paradicsomban (1991) 74% 62★

Nem vihogva nevetős, de végig csendesen, jóérzéssel mosolygós. Engem valamiért végig Bud egy másik önálló filmjére, az Aladdinra emlékeztetett. Talán mert a család áll a középpontban, talán mert az ellenség hasonló módon tartja a markában az átlagembert, talán mert itt is feltűnik Bud lánya, (Diamy Spencer/Diamante Pedersoli), az ottani Patricia, talán mert nem a pofonoké a főszerep, nem tudom.
És nézés közben azon is gondolkodtam, ez kicsit olyan életmű film is, vagy csak én látom bele. Azon kívül, hogy család, meg a lánya kíváncsi lennék, hogy a kisfiú Diamy fia-e, meg az átlagember, van egy indián, aki nekem Geronimot idézi, vannak kínaiak, aki tiszteletreméltó nagyapáékra emlékeztetnek, a feleségét játszó színésznő kicsit hasonlít Mariara, vagy Riccardo Pizutti, aki szinte minden filmben ott van, a végén a spoiler olyan, mint a Különben és az És megint dühbe jövünk spoiler jelenete egybegyúrva, vagy csak én gondolom túl.
Valahol azt olvastam, Victor szerepét Hillnek szánták, de ő mást forgatott. Most először azt mondom, jó, hogy nem ő kapta. Nem illett volna hozzá, Thierryre viszont egyenesen rászabták. Én őt az Egy indián Párizsbanból ismerem csak, de nagyon működött a szerepben, bár fura volt Buddal egy filmben látni.
A szinkronban meg a főbb hangokon túl nagyon örültem a Velenczey-Bács-Sinkovits hármasnak, élmény őket hallgatni, kár, hogy csak keveset beszéltek. Ha már szinkron, azon meg jót mosolyogtam, hogy az ördögi nőszemélyt Tóth Enikő szólaltatta meg, aki a Bájkeverőben hasonlót szinkronizál.
Viszont van benne egy szándékos / véletlen félrefordítás: Mozart Török indulóját lemagyarozzák.
A zene meg a We are the worldre emlékeztet…
Nem egy fergeteges vígjáték, de kellemes délutáni film.

Régi-régi, gyermekkori emlékeim alapján sokkal több potenciált sejtettem ebben a filmben, és hát vannak is arra utaló jelek, hogy a megszokott olaszos bolondozásnál több lesz majd a Fél lábbal a Paradicsomban. Itt van rögtön a stáblista, Thierry Lhermitte, Ian Bannen, Jean Sorel egy Bud Spencer-filmben…

Inkább érdekes, mint fontos, hogy a kreatív háttér gyakorlatilag maga a Pedersoli/Barboni família, az anyagi finanszírozást meg Silvio Berlusconi telekommunikációs cége biztosította. Ez már félreérthetetlenül a kilencvenes évek, ugyanolyan hobbiprojekt lehetett a forgatás, mint kicsivel később a Bunyó karácsonyig.
Kár, hogy az oda Hill által szállított energikusság és – mondjuk kényszerűen így – autentikusság innen nagyon hiányzik. Idehaza a filmet egyértelműen ráültették a Spencer-legendáriumra, miközben bunyók nincsenek, éles poénok alig-alig kerülnek elő a filmben, Spencer próbál méltón öregedni, amolyan olaszos családi filmet csinálni, de mintha mindenki kicsit mást, többet várna tőle. Ilyen téren talán még a két nyomozós minisorozatával jutott a legmesszebbre.

Meglehetősen langyos mozi, mint oly sok darab Spencer filmográfiájából, gyerekként jobban működött…

Egyszer-két(ezer)szer nézhető Bud Spanceres fantasy. Angyalok, démonok autós üldözés és az elmaradhatatlan pofonosztás. Nem egy nagy szám, de kellemes időtöltés.