Meglátásom szerint Scott Derrickson-nak kiváló éve van. Bár igaz, hogy a The Gorge kissé elütött a stílusától, de egy baromi klasszul működő zsánerkavalkád lett, a Black Phone 2 pazar kedvcsinálóinál azonban azt éreztem, hogy egy ütősebb produktum lesz kilátásban. Furcsa mód meglehetősen ellentmondásossá váltak a kezdeti visszajelzések erről a műről. Ugyanis míg azok, akik látták néhány filmfesztiválon valóban oda voltak érte, addig a premier előtt pár nappal szállingózó kritikák igencsak bírálták (kedvencem az volt, hogy „Derrickson egy rossz rendező”, pffff lol, igen hogyne!). Látva a végeredményt pedig nemhogy nem csalódtam, de szerintem a Sinister óta a direktor legjobb mozija lett.
A 2021-es első résznél írtam is anno, hogy nekem inkább funkcionált thrillerként, mint horrorként. A folytatásra azonban zokszó nélkül rá lehet húzni a horror titulust, mivel markánsan megidézte a Rémálom az Elm utcában filmek esszenciáját, egy csipetnyi Ragyogás ízzel, és valami veszettül jól állt neki. Ráérősebben épült, misztikusabbá vált, de fenemód magával vitt a történet, érdekmozgató, régmúlt szálakat fűztek a korábbi eseményekhez, hangsúlyosabb lett a cselekmény, és rohadtul tetszett, hogy a Portyázó egy kvázi nagyobb fenyegetést közvetítő entitásként volt itt jelen, koherensen igazítva az elődhöz.
Derrickson már az elsőnél is nagyszerűen teremtette meg a ’70-es évekbeli korhűséget, hangulatot. Ennek a filmnek szintén egyetemes szerves részét képzi a kizsigerelő atmoszféra, ami már a frankó intronál rögvest meg is volt alapozva. A havas hegyvidéki helyszínekkel könnyen le lehet engem kenyerezni, itt is azonnal belekerültem, viszont a film egyértelműen legnagyobb ütőkártyája, az álomszekvenciák. A szemcsés, kopottas képi megjelenítéssel, az apró pattogó hangokkal társulva egy olyan zseniálisan kivitelezett, eszement nyomasztó, nyugtalanítóan paráztató hangulat indukálódott, mintha a VHS korszakba utaztam volna vissza. Könnyen lehet, hogy a rendezőt a V/H/S/85-beli részvétele inspirálhatta erre a megoldásra, egyszerűen elképesztően kreatív, a moziterem sötétje, hangtechnikája külön extra effortot adott hozzá. Nem is beszélve Atticus Derrickson brutál intenzív zenéjéről, ami valósággal rátapadt a látottakhoz.
Talán 1-2 mellékarcnál éreztem némi átlagosságot, de többségük kellő funkcióval látta el a cselekményt. Az előző felvonás főhőse, Finney baromi jól fejlődött, fizikailag több tekintélyt mutat, miközben a pincében ért traumái érthetően nem hagyják nyugodni. Mason Thames mondhatni egy fiatalabb Jared Padalecki-vé érett, remekül játszott.
A Portyázó figurája bár jóval később tűnt fel a vártnál, viszont a belépője rettenet hatásosra sikerült, és végig lehetett érzékelni kirívó erejét, jelenlétét. Ethan Hawke pedig ezúttal még jobban tudott lubickolni a maszk mögött, briliánsat nyújtott.
Aki viszont nálam egyértelműen vitt mindent, az Gwen. Már az első részben is nagyon megragadt a személyisége, itt merőben tovább élesítették a szabadszájúan őszinte, gyerekkori traumáival és képességével együtt élő, szuperszimpatikus lányt. A tesói kapocs közte és Finney közt jóval áthatóbb, Madeleine McGraw pedig fantasztikus beleéléssel hozza a karaktert, egy igazán fénylő jelenséggé nőtt a szememben, be is került a kedvenceim közé.
Szenzációsan véghezvitt folytatás, ami abszolút felülkerekedik az egyébként remek elődjén, és ami kiemelten aláhúzza a tényt, hogy Scott Derrickson egy rendkívüli stílusérzékkel megáldott horrordirektor. Számomra 2025 egyik legjobb filmje.