Ellenséges vizeken (1997) 58% 9★

Mindig meglepett ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy HBO tévémozi létére milyen ügyesen tudta leképezni azt az atomtengeralattjárós atmoszférát és miliőt, ami filmes kivitelezésben mindig egyszerre lenyűgöző és nyugtalanító. Ember és gép hátborzongató együttműködése ez a köbön, a víz alatt, a világ elpusztítására képes fegyverekkel a fedélzeten, atomreaktorral a legénység feneke alatt…

Meg is lepi az embert, hogy a Vadászat a Vörös Októberre előtt és után mintha nem sok efféle filmmel találkozhattunk volna, pedig ugyanezek „felszíni nézetbe” helyezett verziója A Bedford-incidensben ugyancsak lenyűgöző és tátott szájas filmélmény lett. Az Ellenséges vizeken mégis bizonyította, hogy még hollywoodi költségvetésre sincs szükség egy tengeralattjárós dráma összerakásához – itt megint visszatérnék kicsit a mostanában sokat mantrázott, „a kilencvenes években minden film jó volt” gondolatomhoz, mert sokadjára bizonyosodik be, hogy akkortájt még a tévére forgatott filmekben is simán benne volt a nagyszerűség lehetősége.
Persze a film inkább ügyes trükkökkel éri el azt a hatást, hogy nagyszerű: miközben az orosz tengeralattjáró fedélzete látszólag epikus és részletes, valójában négy-öt konkrét helyszínt látunk csak szinte végig, meglehetősen fix kameraszögekből filmezve. A legénységet is körülbelül 10-15 színész és 15 statiszta alakítja, az amerikai hajó fedélzete pedig még egyhangúbb és kopárabb. Nagy bravúr azonban, hogy a rendezői következetességnek hála ez a sok kis, nagyvonalú részlet szerves egésszé áll össze, például mikor a tomboló tűz legyőzéséről a kapitány úgy bizonyosodik meg, hogy megtapogatja a korábban izzó falat.
A számítógépes képalkotás nem kora sztenderdjeihez, hanem általában véve igazán szép, úgy tűnik, a tenger alatt úszó acélszivarok ábrázolásához már a korabeli CGI is elégséges volt, és még így is meglepően szépek lettek a – vélhetően – makettekkel felvett felszíni felvételek.
A színészi munkáról sokat elmondani nem nagyon lehet, Rutger Hauer nagyon jó, az orosz legénységet alakító művészek hitelesnek tűnnek a játszott szerepekben, de Martin Sheen a nevén kívül sok extrát nem adott a nagy egészhez – ez nem az első ilyen tapasztalatom vele.

Sikerült tengeralattjárós dráma, mindenképpen javára kellene írnunk, hogy tartózkodik a hasonló témájú filmek dramaturgiai túlzásaitól, inkább tűnik már-már dokumentarista tisztelgésnek azok előtt, akik nemcsak megszelídítették az atomenergiát, de a legnagyobb vészhelyzetekben az életük árán is megóvtak minket egy katasztrófától. Jószerével csoda is, hogy egyszer sem durrant el egy atomhajó a hidegháború alatt.
Mindemellett a film költségvetésének és kivitelezésének minőségű keretei látványosak, ezt a produkció ügyessége és szellemisége nem tudja mindig ellensúlyozni.