Életre-halálra (1969) 60% 2★

Nem egy egyszerű eset. Clint Walker alapvetően jól bejáratott és atombiztos western-sztárnak tűnik, karrierje legjobb időszakában fegyverforgató volt, és ehhez a figurához meg is voltak a maga kiváló adottságai. A piszkos tizenkettőben ő lett az írástudatlan (bár a film egy pontján feltűnően olvasni mégiscsak tudó) benga mamlasz, aki ha bedühödött, egy ütéssel küldött mindenkit a túlvilágra, nem mellesleg, a film talán legnagyobb dramaturgiai hibájaként egyedül róla nem tudjuk meg, mi történik vele a mozi végén…

Mindezt csak azért akartam leírni az Életre-halálra értékelése előtt, mert előzetesen minden jel arra utalt, hogy ez egy konvencionális, meglepetésektől mentes tömeg-western lesz azokból az időkből, amikor az élelmesebb filmesek már próbáltak kifelé farolgatni a műfaj sajátos etikai zsákutcájából. Clint Walkert sosem képzeltem volna el haladó szellemű western-hősként, és lássunk csodát, az Életre-halálra megannyi kortársához hasonlóan mégiscsak rezonál a változásokra! Mondjuk ettől még nem lesz túl jó film.
Elsőként a befejezés után feltűnő, hogy az egyébként elég unalmaska mozi alapvetően drasztikus benyomást képes tenni a nézőre, legfőképpen spoiler fináléjával. A happy end spoiler, illetve Walker főhősének végig jól érezhető passzivitása, meg az ehhez képest mégiscsak tapintható erőszakosság mintha csak az olyan alapvetősek hatását éreztetné az egyébként ezekkel szinte napra pontosan kortárs filmen, mint A halál csöndje (aminél nagyságrendekkel laposabb és érdektelenebb), a Butch Cassidy… (amitől szintén unalmasabb és régimódibb), sőt, még A vad banda is – utóbbi jellegzetes vágási-rendezési trükkjei annyira átrímelnek ide, hogy a modern néző egy-egy jelenet erejéig szíve szerint Tarantinót kiáltana…
Szóval a western-revízió úgy esztétikailag, mint etikailag végbemegy a képernyőn, erre panaszunk nem is lehet, és a felvonultatott színészek is elég ügyesek, még ha karaktereik bizarr dolgokat is művelnek olykor. Clint Walker a megtestesült hitelesség ebben a világban, pontosan annyira elhiszem neki a cowboy-figurát, mint Chuck Norrisnak a renegát igazságosztót. Színészi képességek terén is majdhogynem partiban vannak – ezt most a legteljesebb jóindulattal mondom.
Ahol mégis bukik a dolog, az a 101 perces műsoridő, ami sok, 15-20 percet is vastagon le lehetett volna faragni belőle, illetve a cselekmény mozgalmasságának hiánya. Az átadni kívánt üzenetek működnek, érezzük az új idők háború- és erőszakellenes igényeit, a fegyverek diktálta igazság igazságtalanságának szorító frusztrációját, a múlt árnyai előli menekülés kilátástalanságát, ami a fegyverforgatót élethosszig kísérő átok velejárója – csakhogy mindeközben mintha nem történne semmi, és ezért vastagon visszasírjuk azokat az időket, amikor Lee Van Cleef szemezett másfél percen át egy fiatalabb olasz színésszel a spanyol sivatag végeláthatatlan pusztáján…
Hogy teljes legyen a boldogtalanság, a film zenéje is megdöbbentően nem jó, sőt, néha elrontja vagy éppen nevetségessé teszi a vizuálisan jól felépített hangulatot.

Nem reménytelen, de szinte kizárólag a western műfaj kedvelői számára ajánlható mozi ez. Fájni semmiképpen sem fog, a végén tátva is marad a szánk, csak győzzünk eljutni odáig!