El Paóban nő a láz (1959) 79% 9★

Buñuel és Philipe ide vagy oda, nagyon érződik, hogy ez a film mindkettőjük részéről valamiféle kényszerpálya végállomása volt. Tematikailag az El Paóban nő a láz látványosan és erősen előlegezi Costa-Gavras munkásságát, általában véve beleillik a hatvanas-hetvenes években kiteljesedő politizáló francia filmek sorába, de még Buñuel életművében is egy „forradalminak” nevezett trilógia záródarabja – mégis látszik, hogy a filmtörténeti jelentősége igencsak korlátozott.

A történet gyakorlatilag egy dél-amerikai jobboldali diktatúra forrongó mindennapjainak politikai, lelkiismereti, emberségességi konfliktusait vegyíti Puccini Toscájának szerelmi-lélektani drámájával. A különös kombináció működőképes, noha az ötvenes évekbeli francia film látványosan sokkal kevésbé állja az idő próbáját már mai szemmel, mint a hatvanas évek merészebb, bátrabb, egyre drasztikusabb formanyelvi újításokat bevezető újhullámos alkotóinak darabjai. Ez esetben is megállapíthatjuk, hogy Philipe egész karaktere és kamera előtti jelenléte már előlegezi a jövőt, játéka is élénkebb Maria Félix vagy Jean Servais munkájánál, noha ekkor már nagybeteg, sőt, alig négy hónap múlva el is viszi a rák.
A film azonban minden más téren kissé lapos. A politikai vonulatban rejlő lehetőségeket néhány évvel később maga Costa-Gavras látványosabban aknázza majd ki, a romantikus és lélektani vonulat pedig beleragad az ötvenes évek kissé negédes, színpadias modorába. Általában véve elmondhatjuk, hogy Buñuel száz százalékban közönségfilmet készített, érdekesebb művészi megnyilvánulások nélkül, úgyszólván beágyazva a filmet egy csomó dél-amerikai miliőbe helyezett korabeli francia film sorozatába. Nem látok például igazán nagy differenciát közte és a hat évvel korábban készült másik Philipe-mozi, a szintén a dél-amerikai nyomorban játszódó Vágyakozás között, még esztétikai érték terén sem. Érdekes módon egyébként mindkét filmzenét Paul Misraki szerezte.

Természetesen patinás, gondolatainak javában örökérvényű darab az El Paóban nő a láz, de filmként saját kortársai és az egy évtizeddel később érkező, hasonló szellemiségű darabok közül is jó néhány meghaladja a vívmányait. Mint a valaha volt legutolsó Gérard Philipe alakítás, természetesen méltó a művészhez, de ahogy egy róla szóló anekdota is felidézi: amikor a forgatáson Buñuel megkérdezte a színészt, miért vállalta el a szerepet, Philipe csak visszakérdezett – Buñuel miért vállalta el a rendezést? Egyikük sem tudott válaszolni.

Párbeszéd a börtön udvarán (20:40p)
– Mester!
– Mit akarnak még tőlem?
– Nem emlékszik rám? Ramón Vázquez. A tanítványa voltam a jogi egyetemen.
– Á, igen, Ramón Vázquez. Nem ismertem volna meg, és nem számítottam rá, hogy börtönőrként látom viszont.
– Kineveztek a kormányzó titkárává. De nem felejtettem el, mire tanított.
– Annak amit tanítottam, semmi köze ahhoz, amit maga a mostani hivatalában csinál.

(Nem itt, és nem most. 60 évvel ezelőtt a Föld másik felén. Nincs új a nap alatt.)