Chato földje (1972) 74% 13★

Mostanában a sok Charles Bronson film nézése miatt nagyon sok westernt láttam és aránylag kevés volt, amiről elmondhatom, hogy igazán jó volt. A Chato földje remek kis darab, nem véletlenül lett klasszikus. Hollywood ezzel a filmmel is elmondta az igazságot és ezzel némiképp elismerve az Egyesült Államok felelősségét az őslakos lakosságot ért kegyetlen bánásmód tekintetében. Bár ezzel nem tettek jóvá semmit, de elmesélték ezeket a történeteket melyekből tanulni lehet.
Már a film elején sem teketóriáztak sokat; a történet „belecsap a lecsóba”; nem sok bevezetést kapunk, de nem is volt ezzel semmi komoly probléma. A történet Chato-ról a félvér indiánról és üldözőiről szól, melyben a fehér cowboyok nagyon kegyetlenek, vérszomjasok és minden áron le akarnak számolni Chatóval, akiről azt hiszik könnyű préda, de nagyot tévednek.
A sok erőszak hatására, amiközben kegyetlenül megerőszakolják Chato asszonyát is a film végére néhányan úgy gondolják, hogy túlzásba vitték, de addigra már késő és a vezetőjük már képtelen ez ellen tenni, ő is a vérszomj áldozatául esik. A vezetőt Jack Palance játssza és itt egy kicsivel visszafogottabb a karaktere a megszokottól, mert általában ő szokott a legrosszabb „fiú” lenni.
A film közepe táján vannak unalmas részek, de egyáltalán nem mondható a történet egészére az eseménytelenség, nagyon érdekes és izgalmas. A színészekről elhisszük az általuk eljátszott karakterek negatív tulajdonságait, nagyon vártam már hogy megkapják a magukét, mert nagyon jól dolgoznak a szerepükben. Bronson szerepe kicsit fura, mert még a megszokottól eltérően is kevesebbet beszél, inkább cselekszik.
A film nézése közben eszembe jutott Ellen Ripley mondása az Alien 3. részében; „mindig a zebrák közelében tanyázik”, mert Chato is olyan, mint az a szörny. Az emberek, a cowboyok közelében bujkál, rejtőzik és egyesével leszedi a prédákat. ;)
Érdemes megnézni, nem csak western rajongoknak ajánlott!

A jelen politikai és társadalmi feszültségeire fókuszáló westernek mindig izgalmasak. Van miért a felszínük alá nézni, illetve ha az alkotóknak van igényük és bátorságuk saját korukkal foglalkozni egy alapvetően „kosztümös” film készítése közben, akkor vélhetően a műfajhoz való hozzáállásuk is túlmutat a megszokott, időnként unalmas sztenderdeken. A Chato földje pont ilyen film: külsőségeiben western, de minden egyéb vonásában a vietnami háború atrocitásaira és a faji alapú erőszakra reflektáló bosszúmozi, ami játszódhatna a dzsungel mélyén és az amerikai nagyvárosokban is. De mint western sem rossz!

Mindenekelőtt érdekes, hogy Michael Winner itt is ugyanazt csinálja, mint kicsivel később a Bosszúvágyban, mélyen politikus tartalmat sző egy viszonylag sablonosnak tűnő alaptörténetbe, ami ott egyértelmű volt és önmagáért beszélt, itt viszont megkíván a nézőjétől némi fantáziát. Ennek birtokában azonban azt látjuk, a Chato földje sokkal keményebb kritikája Amerika korabeli bel- és külpolitikájának, mint amekkora fegyvertartás-párti kortesbeszéd a Bosszúvágy.
A préri mélyén a félvér indiánra vadászó csapatban nem nehéz felismerni a Vietnamba induló amerikaiakat: azokat, akik valamiféle vélelmezett elvárásnak engedelmeskedve kötelességüknek érzik a harcot, azokat, akik elmúlt nagyszerűsüket próbálják általa feléleszteni, azokat, akik egyszerűen csak elfojtott agresszív hajlamaikat élnék végre ki. Elmeállapot, bölcsesség és képességek terén széles skálán mozognak ezek a figurák, túl szélesen ahhoz, hogy valódi frakciókra szakadjanak – ha lehet, a képlet még összetettebb, mint a Szakaszban, ahol Stone egyértelműen jó és rossz táborra szabdalta az egyre őrültebb eseményekbe sodródó egységet. Winner üldözői ebben a filmben egyenként reagálnak sokféleképpen a történésekre, így nem tudnak igazán szét-, sem igazán összetartani, amitől valóságosak, érthetőek lesznek, de nyilvánvalóan így kerülnek végül egyre nagyobb bajba is.
Ez a csoportdinamikai kísérlet egyébként arra is jó, hogy megértsük általa, mi szüli az erőszakot és hogyan töri meg az egyén saját akaratát, érzéseit, véleményét a csoportba tömörülés ténye, főleg akkor, ha attól a csoporttól függ az élete és a biztonsága.
A rasszizmus problematikája ugyancsak élesen kiszúr a történet szövetéből, ráadásul fokozatosan: az indián megítélése megint csak szinte karakterekként változik, dehumanizált lénytől kezdve az egyszerűen csak alacsonyabb rendű emberré degradálásig, de már maga a konfliktus kipattanása is magában hordoz egy csomó kérdést. Ez a bizonyos kikényszerített gyilkosság alapjaiban véve mindenhogy gyilkosság, azonban a vadnyugaton vagyunk, ahol az önvédelem hagyományosan más elbírálás alá esik. Lehetne tehát feszegetni a kérdést, mikortól kezdve fullad fenntarthatatlan erőszakspirálba a renegátot saját igazságának biztos tudatában üldöző csapat tevékenysége…
Az egyetlen – mondjuk így – hiba, ami kizökkenti a nézőt a filmből, engem legalábbis abszolút, az maga Charles Bronson. Nem tudom, jó választás volt-e erre a félvér indián szerepre, kora, megjelenése, bajsza nem tűnik igazán adekvátnak, főleg rezeg a léc, amikor már ágyékkötőre vetkőzve vadászik ellenfeleire. De rajta kívül is feltűnő, hogy az üldözők csapata is látványosan túlkoros, minden színész mintha tíz évvel lenne idősebb eljátszott karakterénél…

Remek film a Chato földje, méltán híres western, de talán nem hivatkozzák olyan gyakran, mint egy-egy kortársát. Szerintem mégis odafér az első ligába, érdemes vele próbálkozni a műfaj kedvelőinek!