Catfight (2017) 73% 3★

Adott két totálisan önző főhős, akik mindenkit lekezelnek: Az egyikük bár elvesztegette az életét trófea feleségként, a fiára akarja ráerőltetni a saját vágyait, a művészeteket nem értékeli nagyra, és nem mellesleg homofób is, sőt jónak tartja a háborút. Gazdag, elkényeztetett nő, aki senkit nem vesz figyelembe, csak önmagát. A másikuk leszbikus, művészpalánta, de valamiért nem kelnek el a festményei. Az élettársa szeretné, hogy besegítsen fizető munkával, de persze, ő csak a művészetre tud gondolni. Bár az elején talán Ashley szimpatikusabb lenne, mert feltörekvő művész, hamar látjuk, hogyan kezeli a párját és az asszisztensét.

Aztán jönnek a verekedések és a kómák, mindkettő abszurdul egyforma – és jön az egészségügy kifigurázása (tök mindegy a beteg, csak a PÉNZ kell) – és persze egymást hibáztatják a veszteségekért. Eleinte azt hittem, inkább erre épít a film, az emberiség viszonyára az erőszakhoz személyes szinten. De inkább volt politikai töltetű az egész ("az ott Hilary, aki megbízhatatlan, az meg Donald, ő egy seggfej."), az egész a terrorkeltésről szólt, a háborúról és hogyan állnak az emberek a háborúhoz, no meg, hogy akkor érezzük magunkat biztonságban, ha „azok a távoli népek is netflixet néznek és McDonald'sot esznek.” Persze szól a művészetekről és hogyan fejezzük ki vele magunkat és mennyire szükséges is ez, de javarészt inkább a háborúra és a politikai félelemkeltésre fókuszál. Valahogy jobban kiemelkedtek ezek a részek, mint a két főszereplő személyes dolgai.

Óriási film, Carpentertől a Coeneken át Tarantinóig megannyi amerikai paradigmának, zsánernek odaköszön; személyes, társadalmi, politikai szinten is megnyilvánul; satöbbisatöbbi. Időnként rendesen vihogtam, annyira betalál ez az akasztófahumor, és komoly elismerés illeti a vágót (egyben: írót, rendezőt, tehát: szerzőt), aki tudja, hogyan kell rosszul vágni, és meg is teszi. Csúcsfilm.