Bilincs és mosoly (1967) 81% 35★

Bár most láttam először ezt a filmet, Lalo Schifrin hozzá komponált betétzenéje, pontosabban az abból leghíresebb, utólag Down Here on the Ground címre keresztelt tétel idestova 15 éve időről időre szembejön velem valamilyen formában, követ, avagy én fedezem fel újra és újra. Anno nagyon jól ráébresztett, hányféleképpen lehet ugyanazt a zenét interpretálni, és mit ne mondjak, szép is, fogós is, bele is tud csimpaszkodni az ember szívébe. A Cool Hand Luke azonban szinte soha, vagy legalábbis mostanáig nem akart terítékre kerülni…

Talán azért, mert féltem tőle. Több mint kétórás börtöndráma a hatvanas évek második feléből – a kor nem, a hossz és a téma viszont abszolút eltántorított, főleg mivel ezek a börtönben játszódó megpróbáltatás-történetek végül mindig ugyanoda lyukadnak ki, ugyanúgy hatnak az emberre, maximum az idő múlásával már szókimondóbbak voltak az efféle filmek, esetleg igazodtak az egyre magasabb ingerküszöbhöz.
A Cool Hand Luke (nagyon nem akaródzik a magyar címen hivatkozni rá!) tologatása ezzel együtt nagy hiba volt, hiszen a film látványos előképe a legendás A remény rabjainak, csak éppen annak atombiztos, cukormázas hollywoodi körítése nélkül, más idők más habitusában megfogalmazva. A központi téma itt az emberi méltóság és tartás megőrzése a lehetetlen körülmények között, mely körülmények még csak nem is olyan elrugaszkodottak: Luke háborús veterán, mezei randalírozásért ültetik le, még csak nem is egy egész életre.
A börtönben persze a hasonszőrű filmekből megismert dinamikát látjuk viszont: beilleszkedés, megszokás, a rabtársak tiszteletének kivívása, majd a dac és a feladás, vagy éppen hogy a megdicsőülés rögös útja – ebben nincs újdonság, inkább meglepő felismerni, hányféleképpen nyúltak vissza az évtizedek során a börtönmozik a Cool Hand Luke-hoz, milyen sokat merít belőle akár szellemiségében, akár mondanivalójában A remény rabjai. Luke karaktere a cselekmény során egyre elvontabb szférába kerül, a filmmel kapcsolatban gyakran emlegetett keresztényi gondolatvilág tényleg lecsapódik rajta – a fickó nem balhés és hecces Luke, ahogy a magyar szinkron félrekereszteli őt, hanem cool hand, olyasféle pókerarc, aki tűri a cséplést és úgy száll szembe a rendszerrel, a megszokással, a rosszal, hogy nem áll be a sorba. A végén az elkerülhetetlen végső áldozathozatala krisztusi párhuzamba állítja őt, és hát tényleg, miért ne lehetne az emberi mivoltukból kivetkőztetett raboknak saját, úgyszólván lokális megváltója?
A fentiek prezentációja szép, amennyire egy amerikai Délen játszódó film szép tud lenni. A magyar szinkron meglehetően érdektelen és lélektelen, George Kennedy viszont vitathatatlanul élete legjét nyújtja – lefőzi Newmant, akinek a karakter kvázi-krisztusi mivolta miatt olyan nagyon soka dolga azért nincs… A mellékszerepekben feltűnik Richard Davalos, Dennis Hopper és Harry Dean Stanton is. És hát Schifrin zenéje – itt már csak magamat tudnám ismételni.

Furcsa mód mintha elkallódott volna idehaza ez a mozi, pedig abszolút megéri megnézni! Talán hosszabb a kelleténél, talán a mai sztenderdeknél több türelmet igényel, de meghálálja a rá fordított figyelmet.

Ahh, basszus, a tojásos résznél majdnem rosszul lettem. D:

Vannak benne érdekes részek, (pl. a „szerszámuk”, amivel kaszaboltak, + hogy akkoriban egy rakáson annyi parkolóóra volt. :D + az aszfaltozás…), de azért nem valami nagy izgalom. Ellenben nem is annyira elgondolkodtató, szvsz.
Ja, a tanulság meg: ha eléggé meggyötörnek embertársaid, elkezdesz hinni holmi istenekben. :P