Barbarosa (1982) 55% 2★

Alapjaiban véve manapság már egy kicsit fázok a country énekesek által alakított vadnyugati hősöktől – tán éppen azért, mert az efféle filmekben könnyen élhettek abban a tévhitben az alkotók, hogy egy közönség által amúgy is adott imidzsben ismert figura élből rendelkezik azokkal a jellegzetes vonásokkal, amik egy törvényen kívülit vagy egy renegát békebírót azzá tesznek ezekben a mozikban, amik. Kivétel ez alól talán Kris Kristofferson, aki a karrierje során többször is bebizonyította, hogy remek színész, no de Willie Nelson… Őt jelenségként egyébként sem értem teljesen, pontosabban, ha country őrült lennék, biztos én is külön helyet tartanék fent neki a legnagyobbak panteonjában, de kívülről szemlélve nincs meg benne az a rendkívüliség és karizma, ami egyes veterán fekete blues vagy jazz zenészekben például igen. Mondom ezt annak ellenére, hogy Nelsont elég egyetlen egyszer látni, sosem fogjuk feledni többé – csoda is lenne, hisz a pasi idestova 50 éve ugyanúgy néz ki.

Szóval röviden: féltem a Barbarosától, nem voltam benne biztos, hogy jó lesz, és bár többször okozott már meglepetést a közelmúltban, féltem Gary Busey-tól is. Egy dologban ő is kétségkívül Nelsonra hasonlít – aki egyszerre látta, sosem feledi, és ha véletlenül jellegzetes karakterének rossz (mármint művészi értelemben, alkotói minőségben rossz) oldalával találkoztunk először, nagyon nehéz levetkőzni a vele kapcsolatos szkepticizmusunkat. Pedig a józan ész alapján már rég kalapot kellett volna emelni, Busey jó színész, tud, ha akar, és bár pont az alkatából kifolyólag vannak bizonyos jól felismerhető korlátjai a munkájának, semmi baj nem lenne vele, ha a neve nem forrt volna össze túlságosan is a nyolcvanas-kilencvenes évek akciófilmes főgenyóinak típuskaraktereivel.
Ennyit már most, látatlanban is a Barbarosa javára írnék: Busey és Nelson is jók benne. Él köztük a kémia, előbbinek elhisszük a bemutatott jellemfejlődést, utóbbinak a mitikus, de egyre nehezebben viselt gonosztevő legendáriumot. A film eleve nagyban épít arra, hogy mindkét főhőséből kisajtolja a papírmasé vadnyugati karakter mögött felsejli erőteljesen emberi vonásokat. A film kora nem feltűnő, készülhetett volna tíz évvel korábban és tíz évvel később is – és azt sem mondtam volna meg, hogy egyébként nem amerikai rendező műve. A hangulat nagyon ül, a fényképezés és a kompozíciók lehengerlően szépek, semmi sem utal arra, hogy másodvonalbéli indulót néznénk a műfajon belül.
Kár, hogy nem minden tökéletes. A forgatókönyvön például lehetett volna még dolgozni, és talán Busey is tolhatott volna többet a szerepbe, esetleg a rendező is aládolgozhatott volna kissé korlátolt érzelem-kifejező képességeinek. A sztori erőteljesen hullámzik a lendület tekintetében, igazán erős sodrása, szenvedélyessége nincs a történetnek, de a vízió erős és kedvelhető, nem érzi a néző, hogy rossz lóra tett vele. A zene szintén nem lódítja előre a dolgokat, és nagyon hiányoznak azok az ikonikus, minimalizmusukban epikus jelenetek, amiket láthattunk a műfaj néhány amerikai és európai klasszikusában.

A középszernél mindenképpen jobb, de sokféle fogyatékossággal küzdő western a Barbarosa. A kritikai elismertsége ugyan kicsit nevetségesnek hat, de tény, van egy elég vaskos rajongótábora, ami életben tartja a kultuszát. Én azért azt mondom, elsősorban annak lesz ez jó, aki akár a western, akár Busey vagy Nelson oldaláról eleve valamiféle érdeklődéssel, vagy kötődéssel nyúl már hozzá.