Az árok (1999) 63% 7★

Az első világháború lövészárokharca szélsőségesen jó táptalaja a megszokottól eltérő felfogásban készülő filmeknek. Az árok első blikkre nem tartozik ezek közé, ám technikai kivitelezésének lényege éppen az, hogy egy néhány négyzetméternyi árokrendszerben játszódik, tehát kamaradrámaként funkcionál a maga körülbelül tucatnyi szereplőjével, két-háromnapnyi cselekményével és erőteljes jelképeivel.

Emlékeztet is A harctéri harsonákra, mely film hasonló módon szürkült el az ezredfordulós háborús filmes felhozatalban: nyers és modern felfogású, de nem elég látványos, nem elég dinamikus és akciódús darab volt, sokan esetlennek vélték. A harctéri harconák mindössze technikai kivitelezésében maradt el a nagystúdiós élvonaltól, Az árok viszont szándékosan a háború más aspektusait próbálja megragadni. A várakozás préselő szorítását, a csendes kétségbeesést és elfojtott pánikot, ennek kezelését, az ellenség láthatatlan, ismeretlen jellegét – ebben a filmben a fiatal angol katonák másfél órán át lapítanak az árokban, amikor azonban kijönnek belőle, teljesen egyértelműen a mészárszékre sétálnak fel minden tőlük telhető férfiúi erőt latba vetve. Az első világháború természetét, különösen a nyugati lövészárokharcok ezen rémképét tökéletesen megfogja a film, így saját műfajában én teljesen vállalható indulónak tartom.
Annál is inkább, mivel lecsapódik néhány egyáltalán nem nyilvánvaló vetület is, például a XX. század elején élő, még a viktoriánus neveltetés nyomait magukon hordozó fiatalemberek maitól nagyon is eltérő habitusa. Ez nem egy drasztikus vonulat a filmben, de mindenképpen fontos annak ismeretében, hogy a világháború pokla Angliában éppen ezt az idillikus és ártatlan, de legalábbis elfojtott és méltóságteljes késő-viktoriánus életérzést és hangulatot zúzta szét, a második világháborúnál jóval mélyebb sebeket ejtve a társadalmon.
A film prezentációjáról technikai szempontból értelmetlen beszélni, hisz a műsoridő 95 százalékában egy maximum néhány tízméternyi széles és mély lövészárokrendszerben követjük a színészeket. Ők egyébként jók, jól állnak a szájukba adott szövegek, kikerekednek a jellemek, mindenki ügyesen hozza a koravén kisfiút. Craig a rá jellemző sztereotipikusan egydimenziós karakterformálásból kihozza a maximumot, sőt, egészen magával ragadó a játéka, az ifjú Cilian Murphy viszont elvész a nagy egészben.

Abszolút ajánlható háborús film, jó, friss, újszerű megközelítéssel dolgozik és eléri a kitűzött céljait. Eseménytelen és főleg akciómentes cselekménye teszi igazi drámává, de az utolsó képkockáinak nagyszerűségét árnyalja, hogy a lezárás gyakorlatilag egy az egyben az 1981-es Gallipoli felidézése. Ami meg ugye, valószínűleg a valaha készült egyik legjobb háborús film.

Igazság szerint borzasztó nehéz erről a filmről írni. Hogy miért? Mert őszintén megvallva nem igazán váltott ki belőlem semmit, a semmiről pedig nem egyszerű értékelést írni.
Nem vagyok jártas a háborús filmek műfajában, így nem igazán tudom megítélni, hogy mennyire volt sablonos, avagy újító ez az alkotás, mindenesetre az alapkoncepció így ismeretlenül az 1917-ére emlékeztetett (azt sem láttam még, szóval lehet, hogy oltári nagy blődséget írtam le most, ha igen, elnézést érte). Ez persze nem jelent rosszat, szerintem egészen kreatív ötlet a frontvonalon futkozás és puffogtatás helyett a lelki, illetve mentális oldalát megfogni egy ilyen eseménynek. A probléma viszont az, hogy a kivitelezéssel akadtak azért gondok.
Végig az volt az érzésem, hogy ez a történet lehetne jó, sőt, igazán jó – könyv formátumban. Az alapötlethez híven a fiúk, illetve a főtörzsőrmester érzésein volt a fókusz, a készítők viszont ott rontották el a dolgot, hogy filmen keresztül borzasztó nehéz visszaadni azt, hogy miközben pörögnek a napok és történnek az események a lövészárokban, mi játszódik le a szereplők fejében, hogyan befolyásolja ez őket és a későbbi cselekedeteiket. Ezt egy regény lapjain kiválóan be lehet mutatni, filmvásznon viszont már annyira nem egyszerű, és azt érzem, hogy ez itt nem is sikerült igazán. Volt egy-két jó jelenet (figyeljetek az spoiler!), viszont egészében véve sokszor nem éreztem a súlyát a történéseknek. Ez különösképpen igaz a végére spoiler.
A színészgárda mindenesetre határozottan nem rossz, sőt, igazán üdítő volt ma már ismert és kedvelt színészeket ifjoncként első világháborús egyenruhában futkorászva, karrierjük hajnalán figyelni. Aki teheti, ne nézze meg a stáblistát, és próbálja meg felismerni a szereplőket, engem nagyon szórakoztatott ez a kis bónuszjáték nézés közben. :) A ruhák is nagyon tetszettek, nem vagyok történész, de ahogy láttam igyekeztek korhű öltözékekbe bújtatni a karaktereket.
Gondolataim végére érve még mindig nem tudom, hány csillagot is kellene adnom erre a filmre, mert egyáltalán nem volt rossz élmény, viszont nem is éget a vágy, hogy mihamarabb vagy úgy egyáltalán újranézzem. Egyelőre kap egy hatost, aztán még meglátom.