Az angyal (1997) 64% 29★

Ugyan a maga nyers akciófilmes vetületeiben ez nyilvánvalóan nem egy jó mozi, mint Angyal remake és egyben előzmény, sőt, mint amolyan meta-mozi a korszak filmes trendjeivel összevetve, tulajdonképpen egyáltalán nem egy rossz darab. Angyal-rajongóként mondom, hogy ambivalens élmény az összes létező értelmében, de sok pozitívumot is fel tud mutatni…

Mindenekelőtt ott van Val Kilmer, akire kicsit rágyógyultam az elmúlt két napban, úgy érzem, éppen most kezd kinőni a szemeimben a saját maga által felépített önelégült, őrült nyálgép karakteréből. Csodálatos színész, aki hiába híresen kezelhetetlen és élhetetlen figura a színfalak mögött, a kamera előtt kihozza magából a maximumot. Simon Templar karakterét abból a szempontból rászabták, hogy a Roger Moore nevével fémjelzett klasszikus tévéfilmes érában ugyan kicsit elengedték ezt az álöltözetek által mindenhova is bejutó Angyal-aspektust, de a figura sikerének kulcsa nyilvánvalóan éppen ez a titokzatos, titkosügynökös átlényegülés, álcázás, az akadályok trükkös úton való megkerülésének képessége. Kilmer pedig őrületesen sziporkázik az egymástól nemcsak kívülről, de minden apró gesztus, megmozdulás szintjén különböző figurák alakítása közben, olyannyira, hogy a film feléig jószerével nem is igazán ismerjük meg az igazi Simont – csupán ezeket a sokszor idegesítő, elidegenítő, antipatikus megjátszott szerepeket. Ez valahol zseniális, igaz, egy szórakoztató moziban talán nem a legelőnyösebb megmozdulás.
A cselekmény végére kikerekedő világos sugallat, miszerint „mindenki nyugodjon meg, most született meg az igazi Simon Templar” nagyon jól sül el. Felcsendül a régi főcímzene, megszólal a rádióban Roger Moore, felkerül az öltönyre a pálcikafigurás kitűző – minden klappol, a régi vágású Angyal-rajongó maximálisan kielégül, szíve szerint máris venné elő a régi sorozatot egy újranézésre. Azonban amíg eddig eljutunk, nem kevés gyötrelmen is át kell esnünk. Kényszeresen igazodik ez a film a kilencvenes évek trendjeihez, néhány mezei bunyó és egy karizmatikus főhős már bőven kevés, hogy elragadják a közönséget: látványos akcióra, nemzetközi összeesküvésre, durrogtatásra van szükség. Nem mondom, hogy nem működik, de a mindenkori Angyal-élményhez olykor túl sok, egy korabeli akció-mozihoz túl kevés, amit itt látunk. Menti valamennyire a helyzetet, hogy hasonlóan az első Mission: Impossible epizódhoz, most is mintha közelebb lennénk a technokrata, már a kétezres éveket megelőlegező hangulathoz, mint a nyolcvanas évekből visszamaradt kigyúrt, mindenkit rommá verő-karatézó akciósztárok világához. Még tovább menve: Kilmer Simon Templarja pontosan úgy viszonyulhat Moore-éhez, ahogy a modern Bondok Conneryhez és Moore-hoz: ez a Simon nem az a Simon, és bár az erőszakosabb, trükkösebb, egyúttal látványosan elgyötörtebb és kevésbé győzhetetlen újfajta hős leginkább a Daniel Craige-féle James Bondra emlékeztethet, Kilmer egész kiállásában, komoly, elegáns magabiztosságában és visszafogott humorában mintha mégiscsak egy önazonosabb Templar lenne, mint amilyen Bond lett végül Craige – de hogy ez jelent-e bármit, fontos-e bárki számára…

A végeredmény a fentiek alapján erősen kettős: Kilmer sokat ment az összképen, bár bizonyos pontokon éppen mintha a film sikere ellen dolgozna. A rendezés, a látvány, a zene és a Kilmer mellé szerződtetett színészek nem nyújtanak semmi különöset, az Angyal fan-service működik és hat, de nem esik túlzásba. Mint kilencvenes évekbeli akciófilm, öt fölé, esetleg hat, amit megtoldok egy nagyon szubjektív és optimista bónusz ponttal, mert mint írtam, igenis vannak itt élvezetes aspektusok, ha jó irányból közelítünk a filmhez. Így hetes, de ajánlani főként Angyal– vagy Kilmer-rajongóknak merném csak.

Tudom, hogy annak idején nagy bukásnak számított ez a film, többek között azért is, mert Val Kilmer azidőtájt annyira el volt szállva magától, hogy ez kezdte betenni a kaput az embereknél. Ettől függetlenül nekem tetszett ez a feldolgozás, nem mondom, hogy a legjobb de egynek mindenképp elmegy. A betétdalát meg kimondottan szerettem. :)