A világ nagy és a megváltás a sarkon ólálkodik (2008) 81% 9★

Kiváló film.

Valamiért azt hittem, hogy vígjáték, de nem az, bár a derű – elsősorban a fiatalos nagypapát csodálatosan játszó Miki Manojlovics alakítása miatt – végig ott van velünk.
Merthogy a főszereplő itt a nagypapa, a Mester, akivel mindenki szeretne – még az életében – találkozni.

A film egy része Alexnek és szüleinek a Nyugatra menekülését mutatja be, ami fájdalmasan aktuális, mert az abban látott nehézségek, reménytelenségek és megaláztatottságok mintha mára elfeledődtek volna, mikor a mi határainkhoz érkeznek bebocsájtást kérők.
Márcsak emiatt is ajánlanám a megnézését, hogy ne felejtsük el a saját múltunkat.

Kedves viszont látni, hogy magyar lányok (egy kislány a menekülttáborban és egy nagylány – Gryllus Dorka, szép, mint mindig – a jelenben) kerülnek mellé, egy-egy fénypontként.

Azt gondolom, hogy ha ez a film valahol nyugaton forgatódott volna, akkor sokkal ismertebb lenne. Így méltatlanul nem ismert (a Snitt-re új filmként kellett fölvinnem).
Pedig az élet legszebb üzeneteit hozza elénk, minden nehézségen és sötétségen túl.
Teszi pedig ezt egyáltalán nem szájbarágósan, hanem ékes példázatokkal.

Ez a film nekem alapvetően az életbe vetett hitről szól.

Erről végül is azt mondhatnám, hogy egyféle hit van csak, az igazi.
Ha igazán hiszel, akkor az a hit nem egy vallásra vagy egy istenre, vagy pláne nem egy ideológiára irányul, hanem magára létre. Amiről azt a szép – a feleségemtől tanult – megfogalmazást tudom leginkább mondani, hogy: „A hit abban gyökeredzik, hogy az élet gyönyörű.”
És milyen nehéz ezt minden körülmények között tele szívvel hinni!
Erre, erre az életszerető hitre mutatja a példát ez a csodálatos nagypapa.

Régebben, amikor egyszer keresztülbuszoztam Bulgárián, mérhetetlen fásultságot és fájdalmat, pusztultságot éreztem az egész országon keresztül, hiába voltak ott a gyönyörűbbnél györönyűbb tájak.
Jó lenne hinni, hogy ők is megtalálják a maguk útját és mesterét – meg persze mi is.
Hogy nemcsak úgy lehetséges a boldogság, hogy egy bolgár fiú és egy magyar lány Németországban talál egymásra.

A film az Indavideón is megnézhető.

Jó film. Nem a meglepetések, vagy a rácsodálkozások filmje, nem mutat olyat, ami az újdonság erejével hatna ránk. Azt mutatja meg, és hozza elő , amit egyébként is tudunk – tudhatunk, csak hajlamosak vagyunk elfeledni. Elfeledni azokat az értékeket, amiknek megtartó ereje visz tovább, ha elakadtunk az élet sűrűjében. Ha nem várt fordulat történik, ha nem működnek a jelzőlámpák, vagy folyton sárgán villognak. Mert amikor így van, akkor nagyon forgatni kell a fejünket, nagyon szét kell nézni, és sokszor a(z )(meg)érzéseinkre kell hagyatkozni, hogy jó irányba menjünk. A film kiszámítható volt, de éppen ebben áll az üzenete. Az emlék, az emlékezés tart meg a jelenben. És minden elmúlt pillanatunk hozzátesz a jövőnkhöz.

Keserédes road movie, ami simán lehetett volna 100%-os, ha kihagyják a teljesen fölösleges (ámde annál erőltetettebb) szerelmi szálat és végén lévő „csodát”.
Közép/kelet-európaiként elég pofáncsapós a disszidálós rész, durva belegondolni, hogy akkoriban egy szőnyeg alá söpört probléma volt, most meg médiaszenzáció lenne… a drámát mégsem ebben láttam, hanem spoiler
A bringás/tandemes vonal kellett a történethez, hogy egy kis humor feloldja a depresszív hangulatot. Ha csak egy autóban utaztak volna hazafelé, akkor tocsoghattunk volna kesergésben. spoiler