A Tűzjáró (1986) 63% 19★

Legelső kérdésem, még mielőtt rátérnénk Chuck Norris karriere legörömtelibb szerepformálására: hol vannak manapság az efféle filmek? Miért nem csinálnak ma kis költségvetésből földhöz ragadt, kicsit a természetfölöttivel kacérkodó, épített díszletekben és egzotikus helyszíneken játszódó, vígjátékként is elsőrangúan funkcionáló mozikat? Ez lenne manapság az újjáélesztett Jumanji-film? Aligha, az franchise-bluckbuster és tele van CGI-vel. Netán a Tomb Raider? Az, mint már írtam korábban, szimpla Indiana Jones koppintás szintén túltolt számítógépes trükkökkel. Esetleg a Titkok könyvtára, meg a Jack Hunter tévéfilmek? Ugyan már… De akkor hol vannak ma azok a kalandorok, akiken nemcsak röhögni lehet kockázat nélkül, de nem ijednek meg egy bevállalósabb kaszkadőrjelenettől sem?

Nincsenek ma ilyenek, nincsenek ma Chuck Norrisok, és Norrisnak magának is egyetlen ilyen filmje készült, A Tűzjáró. Talán 2023-ban először megnézni ezt a darabot nem olyan nagy élmény, mint húsz évvel ezelőtt tévében látni, de az nagyon jól átjön belőle, mennyire egyszerű receptekből lehet néha egészen kiváló szórakoztató mozikat faragni.
Esetünkben a legnagyobb trükk Norris, aki jól láthatóan nemcsak szerepben van, de élvezi is a nagyszájú kalandort játszani. Kőkemény nézések helyett grimaszol, nagyokat vigyorog, bemozogja a képernyőt, köpdösi a telitalálat egysorosokat, egyszerűen örömteli nézni – jól láthatóan egy új típusú, de végül sosem kiteljesedő Norris-alapkarakter születik itt meg, amire ma már kevesen emlékeznek, mert nem is igazán illik a baltaarcú pörgőrúgó-gép elmémesült imidzséhez. Pedig gondoljunk csak bele, mi potenciál lehetett volna a komikus Chuck Norrisban…
A Tűzjáró a maga Cannonos egyszerűségében zseniális. Ízlésesen ömleszti ránk a régimódi, trükkfelvételek nélkül készült kalandot, legyen szó barlangok mélyéről, dzsungelről és sivatagról, indián mítoszok életre keltett szörnyalakjairól, veszélyes régi barátokról és lebuj kocsmák félhomályában pihenő kalandorokról. Nem is érti az ember, hogyan lehetnek a Cannon valóban meglepően olcsó filmjei még a vállaltan alacsonyabbra helyezett minőségi színvonal mellett is ennyire időtállóan szórakoztatóak olykor, és hogyan merülhettek feledésbe az itteni költségvetés sokszorosából készült blockbusterek.
A képlet másik fontos eleme Norris mellett a nyolcvanas évek legjellegzetesebb fekete oldalkereke, Louis Gossett Jr., aki itt tökéletesen funkcionál – ha nem is egyenrangú partnere a hősnek, remekül működik a duójuk. Annál kérdésesebb Melody Anderson: vagy ő vagy a karaktere folyamatos szereptévesztésben van, szende naivitást és rátermett erős női attitűdöt felváltva cserélget olykor jeleneteken belül is, ami zavarba ejti a nézőt, ráadásul a magyar szinkron néha érezhetően nem tud mit kezdeni a megnyilvánulásaival. Ha már szinkron: Dörner György remekül passzol ehhez az eleven és nagy szívvel játszó Chuck Norrishoz!

Szeretem ezt a filmet és ajánlani is merem, bár a mostani, sokadik megnézése alkalmával egy kicsit erősnek éreztem a B-filmes jegyeit – lehet, nekem is elkezdett egyre feljebb csúszni az ingerküszöböm. Mindenesetre ez egy mindenképpen korrekt, a nyolcvanas évek hasonszőrű alkotásaihoz hasonlóan elegánsan öregedő darab.