A tizenhetes számú ház (1932) 62% 13★

Furcsa egy film, de mégis imádtam. A Mester még épphogy elkezdett hangosfilmeket gyártani, így érezni rajta, hogy ez egyfajta gyakorlatozás a számára. Zenét szinte alig használ, helyette a szélfúvás, a deszkák recsegése és a különféle neszek kerülnek előtérbe. Ehhez még jön a fantasztikus játék a fény-árnyékokkal, és voala, a rendező majdhogynem egy kísértetházas sztorit tett le elénk. Némafilmes múltja egyébként erősen érződik még: bugyuta humor, érdekesen megkomponált verekedések. A film mégis nézeti magát, ugyanis az egész egy nagy fricska a műfaj felé. Külön kiemelném a film végi üldözést, mely ma már nevetségesnek hat a makettekkel, viszont 1932-ben egy ilyet összehozni, nem semmi teljesítmény.

Borzalmas film a mestertől.

Minden idők egyik legkevesebbre tartott Hitchcock filmje régóta nagy kedvencem a rendezőtől, és relatíve gyakran elő is veszem. Számos előnyös tulajdonsága közül az egyik éppen a hossza: bőséges egyetlen órája pontosan az a műsoridő, ami elég és nem sok egy ilyen történet elmeséléséhez. Mindemellett a mozi végletek szembeállítása és tökéletes egyesítése, és sajnálatos módon tényleg nem több annál, aminek tűnik…

A tizenhetes számú ház legérdekesebb vonása felütésének és lezárásának éles szembenállása. A sztori első 45 perce gyakorlatilag egy valós időben játszódó kamaradráma, pontosabban krimi, amiben egymás kilétét próbálják felderíteni a rejtélyes házban találkozó szereplők. Bizonytalanságukat tetőzi a néző bizonytalansága, hiszen a ki-kicsoda játék megfejtése a finálé egyik nagy fordulata lesz a mi számunkra is. Ebben az ominózus 45 percben Hitchcocknak lehetősége lesz játszadozni fényekkel és árnyékokkal, néhány felvillanás elejéig natúr horrorfilmes elemekkel, ökölharccal, és csodálatosan szép színésznőkkel is. Ne feledjük persze, hogy 1932-ben járunk – minden menthetetlenül szürreális már mai szemmel nézve, de kellőképpen befogadó attitűddel nézve a filmet elérhetjük a mozizás egyik legvégső célját, a valóságból történő kiszakadást is.
A végső negyed óra egy hatalmas vonatos-üldözés, amiben az adrenalin még majd’ száz év elteltével is az egekbe szökik. Hitchcock gyermeki lelkesedéssel kísérletezhetett az itt felhasznált modellekkel, de némely kameraállásból kitűnik, hogy a vonaton történő szaladgálás egyes jeleneteit élesben vették fel, ami igencsak hajmeresztőnek tűnik. Ráadásul modellek és elcsúszott arányok ide vagy oda, a dinamika sokszor CGI-t megalázóan jól működik: amikor a főhős mellett elszáguld a motorkerékpár, az ember pontosan azt az ijedtséget véli érezni, aminek a százszorosát érezné a valóságban, ha tizenöt centire tőle hatvannal elvágtázna egy kétkerekű fenevad. Az egész szekvenciát lezáró katasztrófafilmes tömegtragédia már egészen elképesztően elüt a kezdetek hangulatközpontú, szűk térre és kevés fényre támaszkodó thrillerétől, mintha egészen más filmet néznénk már, mégsem tűnődünk ezen, inkább gyönyörködünk a ripityára tört modellek bizarrul egyszerre valós és nem valós esztétikájában…

Nem szokványos hitchcocki klasszikus A tizenhetes számú ház, szigorúan nézve a maga egyszerűségében nem is nagyon tud többet nyújtani kétségkívül látványos külsőségeinél. A látványvilág persze tárgyilagosan szemlélve nem öregedett szépen, miként a harmincas évek eleji, már hangosfilmes, de még némafilmes reflexekkel dolgozó dramaturgia is megkopott kissé. Ugyanakkor ránőtt a filmre egy érdekes báj. Patinának nem nevezném, sok büszkeségre nem adott okot utólag sem az alkotók számára, de az élvezeti értéke megmaradt, vagy egyenesen megnőtt. Számomra nagyon is szeretetreméltó darab, két-háromhavonta fix vendége a lejátszómnak.

Újabb vicces filmremek Hitchcock korai korszakából. Ez már hangos, az akkori technikai lehetőségeket maximálisan kihasználó mű.
Először nem volt teljese világos, hogy mire is megy ki a játék, de ahogy haladt előre a történet, úgy bogozódtak össze, majd ki a szálak. Jó, hogy nem lehetett tudni egyből, hogy valójában ki kivel van, a legjobban pedig az egyszeri, utcai bolond színjátéka tetszett.
A nagy kikacsintások, jelentőségteljes egymásra nézések, a lassított vagy éppen felgyorsított mozdulatok, a „most arra kell gondolnod”, vagy „azt kell érezned” sugalmazások rendkívül szórakoztatóvá teszik a filmet.
A színészek játékánál már csak a makettek és az akkori technika alkalmazása viccesebb.