Két harmincas egymásra talál egy olyan randizós appon keresztül, amely gasztromániás szingliket hoz össze, és ismerkedésük a spanyol sonka, a ramen-leves és a fine dining közvetítésével indul útjára. De mindkettőjüket visszatartják a korábbi kapcsolataikban szerzett sebeikből fakadó… [tovább]
A szerelem sava-borsa (2019–2019) 21★
Szereposztás
Laia Costa | Ella |
---|---|
Guillermo Pfening | Él |
Natalia de Molina | Natalia |
Greta Fernández | Greta |
Kedvencelte 9
Várólistára tette 44
Kiemelt értékelések
Isabel Coixet különleges helyet foglal el a szívemben, azóta hogy láttam A szavak titkos élete című filmjét. Ezt a hatást vártam. Megkaptam. A képek, a zenék csak még zseniálisabbá teszik a két főszereplő játékát. Nagyon tetszett. Igazi volt.
vmi kis könnyed röhögösre számítottam, na ennek pont az ellenkezője történt. megnéztem az első részt és onnan nem volt megállás..úgyh hajnali kettőkor egy kupac zsepi alól másztam elő feldagadt szemekkel. nem is tudok a közelmúltból olyan filmet/sorozatot feleleveníteni, ami ennyire mélyre ment nálam, tönkretett..a jó értelemben. azt hiszem ez az a kategória, amit szinkronosan is szívesen megnéznék mégegyszer, mert a belső monológok ill. a „fejekből kipattanó gondolatok” olyan gyorsan peregtek, hogy néha nehezen tudtam a tempót tartani, mert közben meg sokszor elvitt a zene, a csodálatos helyszínek, ételek, na meg a saját gondolataim. elemi volt a kémia a főszereplők között. Laia Costa-t már láttam pár filmben (olyan Amelies természetes szépség, a lány a szomszédból típus, semmi flikkflakk művíség. ezt most is hozta), de Guillermo Pfening teljesen ismeretlen volt (nem az a tipikus férfi szépség, de mégis vmi van benne, ami nagyon működik a vásznon) úgyh biztos újra nézős lesz. konklúzió: ha szuperképességet lehetne választani, nem a gondolatolvasást választanám. ha tudnánk egymás fejében olvasni, akkor jönne el a világvége azt hiszem.
a főcím pedig nagyon ismerős volt valahonnan, de nem tudtam rájönni..
https://youtu.be/OjY8D5AKqqs
Az egyik legszebb, legkülönlegesebb és legfájdalmasabb szerelmi történet, amit valaha láttam. Érdekes és egyedi kivitelezés és látásmód két, lelkileg sérült ember próbálkozásairól, boldogságról és zuhanásról. (A magyar címtől azonban rosszul vagyok, mert nagyjából egy tingli-tangli limonádét sejtet, közben ez a sorozat maga a Művészet és Szépség.)
Népszerű idézetek
Ella: Nem szeretem azokat, akik evés közben arról beszélnek, hogy mit esznek majd holnapután. És azokat sem, akik meghívnak magukhoz, és még mielőtt befejeznéd az evést, elkezdik leszedni a tányérokat, mosogatnak, csörömpölnek, mintha zavarnál.
Él: Nem mintha rosszul mennének a dolgok, de ha jól is mennek, én nem veszem észre, vagy nem értékelem. Vannak, akik ezt depressziónak nevezik. Én inkább szétszórtságnak hívom, az kevésbé lehangoló.
Él: Nem szeretem azokat, akik lefotózzák az ételt, mielőtt megkóstolnák. Ha nem kóstoltad, minek akarod lefényképezni? Rengeteg hülye van a kaja világában. Vagyis úgy általában a világban. Nem?
Akkor kezdtem megutálni az emberi lényt, mint olyant, amikor elkezdték megtapsolni a napnyugtát. Mintha azért tapsoltak volna, mert jó napjuk volt. Még bőven marad idejük meghalni. Az emberi lény kretén.
Két pohárral iszom. Ha rossz kedvem van, hárommal is. Az első korty segít összpontosítani. Segít átéreznem, hogy tényleg itt vagyok. Én, a valós énem. A második korty segít elfelejteni, ki vagyok. A harmadik után úszom a boldogságban, amiért elfelejtettem, ki vagyok.
Él: Gondolom, nem akarsz válaszolni, nem érdekellek. Természetesen megértem. Hogyne érteném meg? Vannak dolgok, amiket ismerek. Határok, amiket nem akarok átlépni, amiket tudom, nem szabad átlépni. Mint például megkérdezni, hol vagy. Mit csinálsz? Elmondani, hogy amióta megismertelek, amióta találkoztunk. Tudom, hogy nem ismerlek, de az a kevés, amit megengedtél, hogy lássak belőled… Tetszik. Nagyon tetszik. És azóta is levelet írok neked a fejemben, ami nem is levél, hanem beszélek hozzád, magamban beszélek hozzád, olyanokat mondok, amiket eddig soha senkinek nem mondtam. Vagy legalábbis nem így. Rájöttem, hogy amit látok benned, ami tetszik benned, talán csak én vetítem ki rád, mert azt akarom látni.
Él: Elmegyünk valahová, és beszélgetünk. És mind a ketten megengedjük, hogy a másik egy picike résen át bekukkantson az igazi énünkbe. És akkor megrémülünk, és megint viccelődni kezdünk, és nem mondunk semmit, és…
Ella: Nem tudom miért zavar. Mindig ugyanaz van. Hihi… haha… Egy cseppnyi valóság, aztán megint hihi és haha. Mindegy, lehet jobb is így. Evés, viccelődés, semmitmondás. Sokkal jobb így.
Ella: Szinte semmit sem tudok rólad. De egyvalamit tudok.
Él: Mit?
Ella: Hogy megsérültél. Valaki bántott. És hogy bizonyos időszakonként, mielőtt beforrna a seb, leszeded róla a vart, és ezért megint vérzik. Tudod honnan tudom? Gyere elmondom. Mert nekem is van egy sebem és én is mindig leszedem a vart. Mielőtt még éppen elfelejteném, elvakarom.
Ella: Az emberek, akiket szeretünk, akiket igazán szeretünk, gyakran olyanok, mint egy kulcs, ami olyan helyeket is kinyit bennünk… Nem tudom. Olyan helyeket is kinyit bennünk, amikről nem is tudtunk, hogy léteznek.
Ella: Néha elviselni sem bírtam. De még kevésbé viseltem el annak a gondolatát, hogy elveszíthetem. Kimerítettek a hangulatváltozásai, a hallgatása, a hullámvölgyei. És nem bírtam, hogy ötpercenként azon gondolkodtam, mit érzek. Hogy ez szerelem-e, hogy ha az, megéri-e.