A sas leszállt (1976) 68% 30★

Szerintem sokan ápolnak szép emlékeket erről a filmről, mégis érezzük, hogy a legnagyobb háborús klasszikusok versenyében mintha kicsit lemaradt, beszorult volna a középmezőnybe, noha látszólag minden sikerre predesztinálta. John Sturges önmagában is, a szereplőgárda szintén, a német, de legalábbis megosztott nézőpont ugyancsak, Lalo Schifrin zenéje mindig csúcs volt, és mindent egybevetve a sztori sem durrant éppen kicsit, ráadásul a kivitelezés is vastagon időtálló. Valami mégis hibádzik…

Hogy pontosan mi, azt nehéz megmondani, de talán a stílus és a jelentőségtartalom. Ez utóbbi natúran következik abból a tényből, hogy minimális történelmi ismeretek nélkül(!) is nyilvánvaló a sztori kimenetele, és ezen még az sem segít, hogy valamennyire formabontó módon német katonák halnak sajnálatraméltón hősi halált a vásznon – egy évvel a sokkolóbb, földhöz ragadtabb, de pont emiatt sokkal nehezebben befogadható Vaskereszt előtt.
Abszolút vonzó pontja a produkciónak a színészi teljesítmények sora. Caine, mint arisztokratikus, a náci ideológiával szemben eltartott kisujjal fintorgó német tiszt tulajdonképpen remek választás, jól áll neki a ma már kissé papírmasénak tűnő szerep. Sutherland mindig önmagáért beszél, de itt kérdéses, mennyire hiteles a karakter, ez az eltökélten brit-ellenes, bárkivel lepaktáló, mégis halálosan lezser életművész figura, aki képes nem napok, hanem órák alatt spoiler. A kisebb szerepekben Duvall, Quayle, Marsh, Agutter, Pleasence, Williams nagyon jók, de Larry Hagman ezzel a bumfordi vígjátéki figurával majdhogynem elrontja az egész mozit! Talán nem törvényszerűen ő, de a karakter maga abszolút melléfogás.
A filmezés furcsa módon nem kiemelkedő, de az alkalmazott díszletek lehengerlőek: van itt pusztán csak háttérbe állított Stug III-as, rengeteg autentikusnak tűnő egyenruha, egy torpedónaszád, és ezekhez képest a furcsán sután felszerelt, cseppet sem autentikus amerikaiak.
A cselekményszövés ütemezése ugyancsak rendhagyó, talán egyfajta felidézése Sturges korábbi, jóval epikusabb mozijainak. A csúcspont bekövetkezte után még legalább tizenöt-húsz percig bonyolódik a történet, annak ellenére, hogy ekkortájt még annyira sincs tétje a dolgoknak, mint a felütésben – itt hivatott szerintem vérfagyasztó fordulatként funkcionálni a meglepetés, miszerint Steiner végül spoiler, de ez annyira valószerűtlennek hat, hogy szerintem nem éri el a kívánt hatást.
Ha nagyon kéne még rágódnom a mozi hátulütőjén, talán megint ide lyukadnék ki: Sturges tudta, hogyan kell nagyívű, a nézőre mély benyomást tevő filmeket készíteni, és ha vesszük a bátorságot, még össze is hasonlíthatjuk A hét mesterlövészben látható utcai harcokat az itt bemutatott „templomtéri” összecsapással. A sas leszállt ekkor bizony minden szépségével együtt is kimondottan tévéfilmes, kis-, vagy kisebb költségvetésű projektnek hat, miközben a néző talán mást várna.
Megjegyezném azonban, hogy az eddig szigorúan hétpontos mozi felküzdhetné magát nyolcra is, ha az emberarcú német katonák ábrázolása közben nem mélyedne el a kínos sztereotípiákban (pl. Steiner és az emberei nem lehetnek emberarcú németek addig, amíg nem bizonyítják, hogy gyűlölik a nácikat és a Gestapót is). Ugyanez eszi meg egyébként a Vaskereszt témába vágó koncepcióját is: ha a második világháború német katonái valóban ennyire rátarti módon helyezkedtek volna szembe a náci ideológiával, tán már ’39-ben is véget érhetett volna a háború… A valóság sajnos néha túl bonyolult a filmen történő megjelenítéshez.

Nem rossz film, de igazi kultusza érzésem szerint a műfaj kedvelői között lesz majd. Megnézni ettől függetlenül mindenképpen érdemes!

Háborús film-kedvelőknek alapmű.
10/10.