A Római Birodalom bukása (1964) 72% 6★

Szeretem az első Gladiátort és tisztelem Ridley Scottot, de ahogy ő blamálja saját legendáját a Gladiátor folytatásával (ki hitte volna, hogy 2024-re végül megvalósul egy ilyen volumenű agyérgörcs, egy ekkora iparági trollkodás?!), úgy blamálja őt ez a most már lassan fél évszázados mozi. Nem hinné az ember, hogy ezt megnézve a Gladiátor már-már remake-nek, modern köntösbe csomagolt újragondolásnak tűnik csupán…

Pedig ez a helyzet, olyannyira, hogy a kettőt egymás után nézve nagyon szépen fel lehetne rajzolni egy képzeletbeli palatáblára, miben és hogyan változott Hollywood egy szűk évszázad alatt, milyen igényeket akart kiszolgálni egykor és milyeneket a közelmúltban. Sajnos a kép nem a mi korunkra nézve lesz hízelgő.
Ez a háromórás nagyeposz a szandálos-kardozós mozik egyik jeles példánya, régimódi dramaturgiai és esztétikai jegyekkel felvértezve meséli el gyakorlatilag pontosan ugyanazt a történetet, mint Scott 2000-ben, de annál sokkal-sokkal nagyobb volumenben. Pontosan emiatt Anthony Mann rendezése végül mintha szét is esne, túl sokat markol és meglehetősen sok finom részlet kiszóródik az ujjai között, de a történet felépítése, a fő karakterek viselkedése, a motivációk, a rendező által közölni akart gondolat (elsősorban történelmi, filozófiai vetületben) pontosan ugyanaz. Ez Scott egyik utolsó igazán elismert és kultikussá vált művére nézve finoman szólva is kínos…
Mann mozija néha még a jelenetről jelenetre való összehasonlítást is állja Scott munkájával, itt van például a téli erdei összecsapás a germán barbárokkal, mint meghatározó felütése a konfliktusnak – igaz, itt megelőzi ezt egy 30-40 percnyi expozíció. Commodus alakja és különösen a Cristopher Plummer által megformált Commodus elragadó antihős, a két film között eltelt kor és az ezzel járó ízlés- és normabéli változások fényében nyugodtan odatehető Phoenix őrülettel teli szerepformálása mellé – sőt! Mivel itt nincs Maximus végtelenül leegyszerűsített motivációjával bíró, személyes sérelemből harcoló protagonista, nyilván nehezebb is megítélni, kivel kell azonosulnia a nézőnek, kinek kell teli torokból szurkolni két nagy korty kóla között. De erre alkalmas az Alec Guinness által megformált Marcus Aurelius, a sztori egy-egy pontján Timonides, sőt, még egy dramaturgiai csúcsponton Verulus is. Livius a mozi fináléjában játssza el a Maximus által bejárt út végpontját, de nagy kár, hogy Stephen Boyd igazán átütővé azért nem tudja tenni a karaktert – Plummer viszont szemtelenül lopja előle a show-t.
Külön felhívnám a figyelmet a film első szakaszában játszódó alkalmi „kocsiversenyre”, melynek kivitelezése finoman szólva is élet-halál harcot feltételez a végrehajtó kaszkadőrök részéről – félelmetes és sokkoló a látvány, el sem tudom képzelni, hogy csinálták meg, de még a Ben Hur témába vágó jelenetét is felülmúlja.
Dimitri Tiomkin zenéje a szokásos klasszis színvonal, élete egyik igazi legjét nyújtja, nem kérdés, hogy a közte és Zimmer között zajló „házi versenyben” hova tenném a voksom.
Mindazonáltal: régimódi, lassú, sokszor teátrális moziról beszélünk továbbra is. Biztosra veszem, hogy a mai filmekre hangolódott közönség 15-20 percet sem tudna belőle végigülni…

Megnyerő, rendkívül patinás, gyönyörűen filmezett történelmi nagyeposz, ám kora normái és megalomániája szerint túlságosan is bőséges, néha túlságosan is ingerszegény. Mégis megéri eltölteni három órát a világában. Ennek fényében ajánlom csak, de maximális lelkesedéssel.