A páciens (2022–2022) 74% 31★

A szociopata, aki szeretne nem szociopata lenni. Enyhe önellentmondás. Ha pszichológus lennék, inkább skizofréniára gyanakodnék, vagy bármi egyébre, amiről okosan tanultam. Mindenesetre a helyzet érdekes, mivel a két szereplő elhitette velem, hogy ilyen lehet. Domhnall Gleeson a visszafogottan érzelemmentestől a vadságig egy csettintés alatt eljut, Steve Carell meg (azok után, amiket tőle láttam) döbbenetesen komolyan vehető. Amúgy igazi kamaradarab – egy-egy külső jelenettel, de tényleg nem sokkal. Az elején szép lassan épülget, a felénél van egy mélypont is, amikor azt gondoltam, megfeneklett az egész, és amúgy is, nagyon közhelyesen, kiszámíthatóan alakultak eddig a dolgok – de aztán onnan jön a nem várt szárnyalás.
Én ott a mélypont körül úgy voltam, hogy innen már csak időhúzás és önismétlés jön, meg amúgy sem lehet ebből jól kijönni. Egy görög tragédia végkicsengését kellett volna reprodukálni ahhoz, hogy ne csak lapos kudarc legyen az egész. És képzeljétek, sikerült. Az a bizonyos katarzis bekövetkezik. Minden tiszteletem az íróé.
Viszont akkor itt jön az, hogy tudom, a korszellem a sorozatoké, de ebből ippenhogy egy max kétórás, feszes, előadásszerű csodát kellett volna írni.
(Ahogy most olvasom itt a másik három értékelést, nagyon összecsengőnek érzem mindannyiunk véleményét.)

Tetszett a kiindulási pont, akadtak benne érdekes ötletek, továbbá a szereposztás is kiváló, hisz Gleeson és Carell viszonylag könnyedén vitte hátán a sorozatot, azonban valami mégis hiányzott ahhoz, hogy a végén kiemelkedő alkotásként emlegessem. Ugyan rövid epizódokból áll, mégis többször éreztem kissé üresnek, és nem aknázták ki kellően az alapszituációban rejlő lehetőségeket, amin talán két egyszerűbb dolog javíthatott volna.
1.) Ugyan a két központi karakter lelki vívódásán volt itt a hangsúly, mégis egy hangyányival visszább vehettek volna a doki családi drámájából, hogy picit mozgalmasabbnak tűnjön a cselekmény, hisz a címmel ellentétben inkább a pszichológusról, mintsem a betegéről szólt végül a történet. (Valahogy azt is nehezen hittem el, hogy spoiler)
2.) A másik megoldás talán az epizódok számának csökkentése. Szerintem hat, vagy legfeljebb 8 résszel is elérhető ugyanez, miközben a végeredmény egy kevésbé vontatott, mégis kellően feszült darab lett volna.
A téma kedvelőinek könnyedén ajánlom, de mellette szól még a fent is említett színészi alakítás és a gyors átpörgethetőség, miáltal akkor sem veszít vele sokat az ember, ha nem lesz a kedvenc alkotása. (Kell hozzá egyfajta speciális hangulat, így darálhatónak semmiképp se mondanám.) Ha persze valakit teljesen hidegen hagynak a sorozatgyilkosok, vagy már a Gleeson és Carell páros gondolatától is a rosszul van, az bátran kihagyhatja.

Az alaphelyzet érdekes volt és maga a sorozat is jó volt, viszont nem tudott teljes mértékben lekötni, és ezt sajnálom. A karakterek is nagyon jók voltak, a színészek pláne, de néha vontatottnak éreztem, és jó lett volna, ha Samet jobban megismerjük, szerintem ő nem kapott akkora hangsúlyt, mint amekkorát érdemelt volna a karaktere.
Nem lett számomra kiemelkedő sorozat, elég felejthetőre sikerült, viszont szívesen megnéznék ugyanilyen alaptörténettel egy másik alkotást is, mert jó sok lehetőség lenne egy ilyen történetben.

Jó, hogy egyben néztem, szerintem ennek a sorozatnak nem tett volna jót, ha hetiben nézem. Maga a szituáció nagyon érdekes, Sam a gyógyulni vágyó sorozatgyilkos, és az elrabolt terapeuta… A gond ott volt, hogy számomra egyikük sem volt elég érdekes karakter, hogy elvigyék a hátukon a sztorit. Márpedig itt kettejükön kívül nem nagyon volt más, csak érintőlegesen pár mellékszereplő. Volt feszültség, voltak erős pillanatok, de valahogy mégsem volt az igazi, hiányzott valami plusz. Lapos maradt. A vége viszont ütött, kár hogy csak az utolsó 10 perc lett olyan emlékezetes, amilyennek az egészet vártam.