A mester és a halász (2021) 93% 4★

Március vége óta kutatok a film után, de számomra nagyon érdekes, hogy tegnap tudtam végül sort keríteni rá, miután pont egy olyan rendezvényen volt lehetőségem részt venni, aminek része volt a koreai kultúra is, amihez kapcsolódóan szóba került a koreai és a nyugati tradíció találkozása. Ez a film pedig annyira aktuálisan érintett!

A rendezőúrtól két filmet láttam eddig ezen kívül; A király és a bohóc (2005) és A trón (2015) is hihetetlenül nyomasztott, úgyhogy bár nagyon vártam, azért kicsit tartottam tőle. De végül nem úgy volt nehéz, mint az előző kettő film, én inkább a szomorúságát éreztem, főleg, ahogy Chang Dae igyekezetét figyeltem. Nagyon szépen ábrázolja ez a film a tudásvágyat, a tanulás szeretetét, csak a túlélésre való összpontosítás ezt kegyetlenül meg tudja nehezíteni, és sok esetben akadályozni. Benne van a harmónia is, ami a konfucianizmust és a nyugati tudást képviselő Chang Dae és Jeong Yak Jeon között jön létre. A viharos kapcsolatukat érdekes nézni, ahogy folyamatosan megnyílnak egymásnak és tanítják a másikat. Gyönyörű konklúzió, hogy a két tanítás társa egymásnak, nem ellensége, érdekes módon ki tudják egészíteni vagy finomítani a másikat. A két ember tudása nagyon különböző típusú volt, míg egyik az akadémikus, elméleti bölcsességet ismerte, addig a másik a természetből tanult.
Színészeink közül Byun Yo Hant ismertem korábbról, ő most jobban el tudott vinni ebben a filmben, mint Sol Kyung Gu. A karakter minden érzelme tükröződött az arcán és teljesen át tudtam érezni, meg tudtam érteni a helyzetét.
A táj elképesztően gyönyörű, a tengert napestig el tudtam volna nézni és csak hallgatni a hangját. Megmondom őszintén az elején nem értettem ezt a fekete-fehér stílust, de volt valahol a filmben egy snitt a hegyekről… És olyan volt, mintha egy festményt néztem volna, ami tintával készült. Meseszép kép volt, ezután végig olyan érzésem volt, mintha egy régi képeskönyvet néznék fekete-fehér fotókkal az elmúlt századokból.
A film háromnegyedében jött el a családi idill, ami kissé hirtelen váltást eredményezett, mert szinte minden előzmény nélkül lett hirtelen két terhes asszony, akiknek sok szerepük nem volt. Furcsa volt, hogy olyan mély akart lenni és lassú, mélázó, közben pedig ezt a család kérdést ilyen gyorsan oldotta meg spoiler.

Érdekes film, érződik rajta, hogy Lee Joon Ik keze munkája, de kicsit nehéz volt belehelyezkednem az elején a hangulatába, azt viszont így utólag el kell ismernem, hogy okosan elhelyezte a korban a történéseket a forgatókönyvíró. Én a végét látva azt tudtam leszűrni ebből a filmből, hogy a tudás egyáltalán nem minden, mert ha azt aljas kizsákmányolásra használja az ember, akkor jobb, ha felhagy vele. Vannak egyének, akik ebbe mernek beleállni és küzdeni azért, hogy megváltoztassák ezt a rothadó rendszert, de vannak, akik csak maguknak akarnak inkább élni, mert nem tudják, mit kezdjenek vele vagy akkorát csalódtak benne.
Nagyon tetszik a Koreai Filmfesztivál idei repertoárja (is)!

Jó értelemben véve ez egy tipikus koreai film. Könnyed hangvételű mozi, ami időről időre drámaivá válik. Habár önmagában szórakoztatásra szánták (gondolom), mégis vannak benne mély gondolatok, amit a film vége után magával vihet az ember, de nem húzza le olyan szinten, ami nyomasztóvá válna. Szeretem a koreai filmművészetben, hogy kiemelt hangsúlyt kap a szavakkal és a színekkel való játék spoiler. Az elején szokatlan volt a fekete-fehér színvilág, idő volt, mire megszoktam és rendesen meg tudtam különböztetni a szereplőket és a helyszíneket, illetve voltak benne kicsit elsietett jelenetek, valahol középtájon még csak hét csillagban gondolkodtam, viszont éppen a koreai stílusának és az érzelmi többletnek köszönhetően összességében megérdemli a kilenc csillagot.