A láthatatlan fény (2023–2023) 76% 77★

Uhh… az elején még jónak tűnt. A vak kislány jó volt, de ahogy felnőtt… a sztori is egyre unalmasabb és unalmasabb lett nekem, néha majd bealudtam, pedig játszottam közben… + idegesített, hogy a fsz. lány meg se erőlteti, hogy vakot játszik… vagy tényleg léteznek ilyen vakok, akiknek így jár a szeme? Mm időnként basszus rendesen nézelődött a csaj. XD
+ mindig ránézett emberekre… én látó vagyok, de még így se nézek rá emberekre ha beszélek velük se, ő meg vak létére követte őket a tekintetével… =_=

Összességében jobb lett volna egy max 2 órás filmnek letudni az egészet, szvsz… :s

Ja, a legvégén azon röhögtem, hogy mondom mi lenne, ha spoiler

ifjúságinak elmegy, de ezt miért nem tüntették fel? ja, hogy már ilyen infantilis a világ.

Hol is kezdjem?
Először is nagyon örültem, hogy Louise Hofmannak van még egy új filmje, azonnal lecsaptam rá, aztán ugrott csak be, hogy ez azt a sztorit annyira szerettem könyvben.
Az első három rész tökéletes volt, gyönyörű felvételekkel dolgozott, a felvezetés valami csodaszépen lett kivitelezve, és a többi színésszel is meg voltam elégedve. A városmakett lenyűgözően nézett ki, az apa-lánya jelenetek pedig megmelengették a szívemet.

De hogy ne csak dicsérjem: a negyedik résszel, vagyis a lezárással azért akadtak problémáim. Ha nem lett volna szerencsém a könyvhöz, akkor is azt mondanám, hogy ez már megint egy kissé (vagy inkább nagyon) el lett hollywoodiasítva. Persze, értem én, hogy látványosabban kell leszámolni a főgonosszal, mint a könyvben, plusz legyen akkor romantikus meghittség Werner és Marie között, amiről amúgy szó nem volt a könyvben – spoiler
Szóval ha alternatív befejezésként tekintek rá, amolyan „mi lett volna, ha" tovább gondolásként, akkor el tudom fogadni. Különben nem. Mert habár már hat éve is van annak, hogy olvastam a könyvet, és a sztori nagy része csak homályosan rémlik, arra viszont határozottan emlékszem, hogy spoiler Ezerszer hatásosabb lett volna a keserédes befejezés, így viszont kaptunk egy érzékeny, helyenként megható, ám ugyancsak amerikai sziruptól csöpögő, háborús minisorozatot, amit érdemes ugyan megnézni, de nem sikerült maradandót alkotnia. (Vagy sikerülhetett volna, ha nem rontja el a végével – vagy inkább eleve német vagy francia rendezőre kellett volna bízni a film sorsát.)

Megrendítő, de reményteljes történet. Valamiért azt hittem ez egy film lesz, de végül is felfogható egy négy órás filmnek. Nem lehetett abbahagyni. Alig vártam, hogy a két fiatal útja keresztezze egymást, és nem csalódtam mikor megtörtént.
Louis Hofmann az új kedvenc német színészem, Dark óta vártam, hogy nagyobb szerepet kapjon, és hozta, amit kellett. Aria Mia Loberti remek választás volt a női főszerepre, kedves, de erős, sugárzott belőle az elhivatottság. Mark Ruffalo-nál mindig úgy érzem, hogy ugyanazt a szerepet játssza. De Hugh Laurie… ó, Hugh Laurie, a drága professzor. Ragyogott a sorozatban. És nem mellesleg remekül áll neki a szakáll.
Ez a csodás adaptáció meghozta a kedvem, hogy el is olvassam a könyvet (erre sajnos még nem került sor, de sok jót hallottam róla). Az egyetlen negatívum számomra, hogy bár pozitívan, győzedelmesen cseng a történet vége, a lánynak csak a rádió marad társául, mindenki mást elveszített; az is bizonytalan, hogy a fiú visszatalál-e húgához.

Minden német gonosz náci, mindenki más ártatlan és tehetetlen. A főgonosz nagyon gonosz és őrült, a fiú érzékeny és kedves, a vak lány cuki, a nagybácsi bohókás, az ellenállók kemények, az apa csudiklassz… A tengerparton meg egy akna sincs telepítve…

Nagyon-nagyon közhelyes sorozat, ami egyértelmű végkifejlettig vezet, egy percig sem kell gondolkodni benne. Ettől meg egy háborús-romantikus giccsparádé lett. Az nézze meg, akit nem zavar az, hogy történelmileg elég sarkos és közhelyes.