A lápvidék harcosai (1981) 68% 14★

Van néhány régen elfeledett, kultikussá idehaza sosem vált produkció, ami rendre zárójelbe tette számomra a nyolcvanas évekbeli amerikai filmtermés úgymond kanonizálódott részét. Az akciófilmeket például a Kék villám, a háborús mozikat a Háborús fenevad, és hát Walter Hill igen tekintélyes és erőteljes filmográfiájának drámai vonásokkal tűzdelt bűnügyi munkáit a Lápvidék harcosai. Ez a film első blikkre mintha a kilencvenes évekbeli HBO szombat délutáni, saját gyártású műsoroknak szánt idősávjából érkezett volna, mégis elképesztő erővel ragadja meg a nézőt egy pokolian félelmetes, „csak Amerikában történhet ilyen” típusú konfliktust feldolgozva, nem egy társadalomkritikus problémát és zseniális rendezői megmozdulást bemutatva a közönségének…

A film alapfelvetése kőegyszerű: Louisiana barátságosnak és szépnek éppen nem nevezhető mocsárvilágában egy csapat gyakorlatozó nemzeti gárdista összetűzésbe kerül a francia anyanyelvű, mocsárlakó cajunokkal, aminek természetesen miniháború lesz a vége. Nem kell sokat agyalni azon, mennyire erős görbe tükre ez az amerikai társadalomnak: az amúgy is liberális fegyvertartási szabályokat mintha mással se lehetne fokozni, mint a polgári lakosság egy részének időről időre komplett katonai felszereléssel való ellátásával és gyakorlatoztatásával. Nem tudom, akkor és ott milyen pszichológiai, jogi előfeltételei voltak a gárdában való szolgálattételnek, de ha ezen a téren a film nem is reális, akkor is átérezzük, micsoda konfliktusforrás nem hadi viszonyokra és nem katonai szolgálatra szocializált embereket összezárni, sőt, a civil társadalomra ereszteni. Bizonyára mindenkinek van olyan ismerőse, akit a világ minden kincséért sem szeretne egyenruhában, karabéllyal a kezében látni…
Eddig a dolog megállna mezei poszt-vietnami hadsereg/fegyvertartás/militarista világszemlélet-kritikaként, de a másik fél, a cajunok oldaláról is vannak figyelemreméltó benyomások. Az amerikai regényekből és filmekből ismert végtelen szabadság, az államhatárok átlépésekor semmissé vált, vagy nullából újrakezdett életek érdekes hozadéka, hogy a lakosság többségétől elszigetelt, akár az angol nyelvet sem okvetlen beszélő polgárok gyakorlatilag maguk uralják, ellenőrzik területeiket. Mindenki számára ismerős lehet az a horrorfilmes közhely, amikor az amerikai déli pusztán emberek maradnak magukra, és nincs a közelben senki, illetve semmi, ami segítséget jelenthetne nekik az őrült helyiekkel való összetűzésben. A lápvidék harcosai is pont erre apellál: mintha az ország egyes részei feltérképezetlen, ellenőrzés nélküli vakfoltok lennének, mely területeket valakik valamikor meghódítottak maguknak, de hogy mit csinálnak ott pontosan, senki sem tudja. Az ország túl nagy, és a civilizáció határainak végét az amerikaiak még az országhatárok átlépése előtt felfedezni vélhetik – például azon a bizonyos gyakran csúfolt, lenézett, vagy éppen hogy horror színterévé tett délen. Ez európai szemmel nézve nagyon nehezen megérthető és feldolgozható érzés.
A film egyébként briliáns: a karakterek egy része ugyan papírmasé, de ahogy telik a műsoridő, szépen kiismerjük a jobban megírt, reálisabb jellemeket. Keith Carradine és Powers Boothe óriásiak. A finálé a cajun ünnepségen egyenesen bámulatos! Feszes, idegtépő, remekül megkomponált jelenetsort álmodtak meg a készítők lezárásként, ami felteszi a pontot az i-re egy végig nagyon hangulatos, jól kidolgozott produkcióban.

Mindenképpen ajánlott! Jól kimunkált pszichológiai dráma, háborús pszichózis a köbön valódi háború nélkül, nem kis részben az emberi ostobaságról, a kommunikációs szakadékokról, a túl gyorsan felgyulladó és felelősségérzet nélkül kiélt agresszióról. Tökéletes pacifista, erőszakellenes mozi.

Titkos kultkedvenc, a 80-as évekből. Walter Hill piszok precízen teremti meg a louisiana-i mocsárvidék mocskos hangulatát, melodikus zenékkel társítva. Az osztag tagjai közt klassz az interakció, tapintható a paranoia, a feszültség végig kitart. Remekmű.

A film a Nemzeti Gárda néhány tagjának kalandjait és megpróbáltatásait meséli el, amit kénytelen átélni egy gyakorlatuk során.
Ahhoz képest, hogy nem túl komplikált a film szerintem megfelelő időtöltést nyújt szűk két óra időtartamra. Alapjáraton egy thriller némi akciófilmes hatással, de ha nagyon akarom, akkor egy kevés társadalomkritikát is ’belemagyarázhatunk’.
A csapat nagy része egy kissé hibbant vagy legalább is azt mondhatjuk rájuk, hogy a pszichológiai vizsgálaton nem felelnének meg. Talán a rendező és forgatókönyvíró azt akarta bemutatni, milyen ártalmas az, ha pár unatkozó jólétben nevelkedett „militarista” amerikai polgár fegyvert kap a kezébe és katonásdit játszhat. Igen, ezt nevezik drága játéknak hülye felnőttek részére. Talán ezekben az okokban keresendő az is, hogy az Egyesült Államokban a fene nagy szabadságban miért egymást lövöldözik le a polgárok.
A 80-as évek elején készült jócskán a hidegháború idején, bár ez nincs megemlítve a filmben, de biztos hatott rá. Szerintem a film inkább a vietnámi háború utóhatásait és traumáinak nyomait viseli magán.
A karakterek majd mindegyikének viselkedésében van valami visszataszító, ami miatt nem sajnáltam illetve néha kívántam, hogy kapjon néhány pofont vagy még többet is.
A színészek teljesítménye megfelelő, a hangulat remek, a táj érdekes és ezek által a film is ajánlható.

Azt hiszem a louisianai cajun nemzetiség nem örült ennek a filmnek, amiben gyakorlatilag vadembernek mutatják be őket. Persze ez nem egy etno-movie, hanem egy thriller, ennek megfelelően a vadonba kimerészkedő suttyó white trasht elkezdik levadászni a déli suttyók. Amennyiben túljutunk azon traumán, hogy kilenc balfácán balfácánkodását nézzük a nemzeti gárda egyenruhájában, a végére egészen elthrilleresedik a film.

Hát ez jó nagy hülyeség volt! Mint amikor egy csapat bedrogozott óvodás katonásdit játszik éles lőfegyverekkel. Egyedüli pozitívuma a filmnek a táj: nagyon szép és érdekes a lápvidék, ahol játszódik.