A kismadár (2000) 81% 35★

Ha valaki látta A csodatevő c. eredeti filmet, és szerette is, ezt nagyon cukorsziruposnak fogja tartani. Nagyon Disney, mindenki szép, mindenki kedves és szeretetreméltó, és nagyon nyálas. Bár elismerem a kislány színészi tehetségét, és örültem, hogy legalább egy kiírás erejéig szóltak Helen Keller felnőttkoráról, nem szerettem ezt a filmet és ennek a cukorszirup az oka, no meg az ocsmány és feleslegesen rengeteg vágás.

Mikor régebben láttam ezt a filmet, nagyon szerettem. Tetszett a színészi játék és a történet, pláne, hogy igaz történet alapján készült. Most újra nézve viszont már nem vagyok annyira elragadtatva tőle, sajnos.

Hallie Kate Eisenberg alakítása zseniális, gyerekként ilyen hűen megformálni egy vak embert, egyszerűen lenyűgöző. A többi színész meg csak úgy ott van. Lucas Black tetszett még, bírtam a pimasz beszólásait. :)

A cselekmény eléggé rendben van, igazából csak pár dolog zavar benne. Az egyik a szülők percenkénti vélemény változtatása. Az egyik pillanatban belátják, hogy ez így nem mehet tovább, és mindent Anne-re bíznak, a következő pillanatban meg azért korholják, mert valamit nem enged meg Helennek. A másik pedig a film vége. spoiler

A vágás nem épp a legjobb, időnként elég bénára sikeredett, kapkodó lett a film, sietős. Illetve feltűnt, hogy az étkezős jelenetnél az egyik snitten egy kanálnyi rántotta van a tányéron, a következőn meg ismét teli a tányér.

Összességében szép történet, ami régen sokkal nagyobb hatást gyakorolt rám. Szívesen látnék egy újabb feldolgozást.

Nehéz erről a filmről beszélni.
Egyrészt rettenetesen idegesítő kislány Helen, és borzalmas, hogy a szülők is mennyire csökönyösek. Frusztráló a folyamatos feszültség, szóval nem egy kellemes légkör.
Emellett mindenkit meg tudok érteni. Hatalmas inspiráció Miss Sullivan, mióta jobban megismerkedtem a siket közösséggel még ezerszer jobban csodálom a munkáját, meg a kitartását. És persze Helen tehetségét is. Megértem, hogy dühös, és frusztrált volt, amikor nem tudta kifejezni magát, és valóban, nagyon fontos, hogy az ember megkapja a nyelvet.
Nem vagyok alapvetően egy érzelgős ember, de az utolsó jelenetet egyszer sem bírtam ki pityergés nélkül, egyszerűen csodálatos, amikor az ember kap valami olyasmit, aminek a segítségével el tud igazodni a világban. A jel-jelentés összekapcsolása számomra elementáris erővel hat és borzasztóan megható, pláne ha belegondolok, hogy ilyen csodákat valóban el lehet érni akár siketvak gyerekekkel is. A film nem egy hatalmas alkotás, nem is igazán mond sokat semmiről, ami igazán lényeges lenne, de ha az ember hozzáolvasgat Helen Kellerről és Anne Sullivanről, akkor meg lehet látni benne a varázslatot.

Nekem nagyon sokat jelent ez a film. Nyolc éves koromban láthattam először, de akkor még nem hittem volna, hogy a jövőben képes leszek ennyire együtt érezni egy siketnéma és vak kislánnyal. Helen és Anne örökké emlékeztetni fognak, hogy van remény egy olyan számára, aki érzékszervek használata nélkül él, vagy a jövőben el fogja veszíteni azokat. Köszönöm!