A háború démonjai (2013) 79% 49★

Érdekelt a történet, de úgy érzem, ahhoz képest amilyen hosszú volt, valahogy kevés is. Egyértelmű, hogy nehéz ezt átérezni, ha az ember nem élte át személyesen, ezért is áll olyan távol tőlem, mert nem tudtam beleélni magam. A jelenbeli szereplők személyiségére, jellemfejlődésére jobban kíváncsi lettem volna, mint amennyire mutatták. Viszont az igaz, hogy a színészek nagyon jól hozták a szerepüket.

R. Flanagan Keskeny út északra regényének elolvasása után nem hagyott nyugton a Halálvasút története. Szokásom, (szerintem jó szokásom), hogy ilyenkor mindennek utánanézek, elolvasok. Így került elém J.Teplitzky igaz történet alapján készült filmje. Olyasmire számítottam, mint a Híd a Kwai folyón volt, de ez más. Ebben a filmben két ember, két veterán katona háború utáni napjait látjuk. 1980-ban vagyunk, 40 évvel a borzalmak után. A valaha volt katonák egyike rabtartó volt, a másik rab. Egyiküknek a kegyetlenség, az embertelenség, a kínzások végrehajtása volt a „feladata”, a másiknak mindezek elszenvedése és túlélése. Egyben közösek, hogy a megbékélést keresik. A film arról szól, hogy fel lehet-e dolgozni, meg lehet-e bocsátani a háborús bűnöket. Az elszenvedett traumák milyen nyomot hagynak a hadifoglyokban és milyet a fogvatartókban. Ahogy írtam, ez egy igaz történet, én az ilyen filmeket más szemmel nézem, nyitottabb, elfogadóbb vagyok pl. a forgatókönyv és a rendezés tekintetében, hiszen valóság az alapja. Most mégis úgy éreztem, hogy nem húzott a mélybe nem ragadott magával , és ugyan nem kell(ene) összehasonlítanom Flanagan könyvével (csak a történelmi eseményben hasonlóak), de, itt a filmnél én kívül maradtam. Szép történet, talán túl szépen is van megmutatva. A giccs szót most nem akarom használni rá. A két veteránról, Lomax és Nagase újratalálkozásából dokumentumfilm is készült Enemy, My Friend? címmel, ha lesz rá lehetőségem, megnézem.

Igazán nagy potenciál van az ilyen történetekben, de a kiaknázáshoz komoly hozzáértésre van szükség. Egész sok mindenben jól teljesítettek az alkotók, de ha már lelki történetről van szó, akkor éppen hogy nem elég megmutatni a találkozásokat, éppen hogy nem elég néhány közhelyes mondatot a szereplők szájába adni. Már a házaspár megismerkedésénél kiderül, a meghitt pillanatok ábrázolását nem tartja sokra a rendező. A legfontosabb pillanatok nem vagy csak felületesen szerepelnek a filmben: így a veterán barátságoknál és a két egykori ellenfél találkozásánál is. A filmes szituáció megteremtődik, de a kimondott mondatok nem mennek túl mélyre. Erős jeleneteket csapnak agyon a korai lezárással és/vagy a semmitmondó megszólalásokkal. Kár érte.

Ahogy olyan sok Colin Firth film, ez is egy igazi gyöngyszem, egy mestermű. Végtelenül megindító és felkavaró alkotás, ami szinte egyetlen percre sem hagy nyugtot a szívnek és a léleknek. Indulatokat vált ki, erős érzelmeket, amik aztán annyira elszabadulnak, hogy az ember nem győzi őket visszafogni, meg lecsillapítani. Legalábbis én így voltam ezzel a filmmel, meg anyukám is, akit szintén nagyon megérintett. Többször is végignéztem már, igaz, nem olyan sokszor, mint néhány másik kedvencet, de ez nem is az a darab, amit mindig jólesik végignézni. Kifejezetten drámai, földhözvágós és elgondolkoztató, ami miatt nyilván nem az a darab, amit bármikor jólesik megtekinteni. Vagyis de, hiszen a tanulság itt is örök érvényű, különösen, hogy igaz történeten alapul a film, de mivel rengeteg erőszakos és szenvedést bemutató jelenetet tartalmaz, ezért nem egy könnyed hétvégi popcorn-múvi.
Alapvetően szeretem a háborús filmeket, illetve a történelmi eseményeket feldolgozó alkotásokat, s ez is egy ilyen, tehát nem is nagyon volt kérdés, hogy megnézzem-e, illetve, hogy tetszeni fog-e.
Colin Firth itt a drámai vénáját domborította ki, amiért én veszettül és szemellenzősen rajongok és fel is vállalom. Ő bármihez nyúl, abból rossz nem sül ki, s most is olyat alkotott, hogy emelem előtte a kalapom és mélyen meg is hajlok. Annak ellenére is, hogy saját bevallása szerint ez a szerep nem volt számára különösebben nagy kihívás. Bárhogy is, hozza a vergődő, szenvedő, emlékeit őt legbelül már-már felemésztő, mégis sziklaszilárd férfit, aki a sok kín ellenére is valahogy mégis talpra tudott állni.
Azok az arcok és tekintetek, melyek itt láthatóak tőle, egészen döbbenetesek. Zseniális színész lévén képes úgy eltorzítani a saját (szép) arcát, hogy tényleg úgy tűnik, mintha teljesen össze lenne törve kívül/belül, mintha össze lenne zuhanva, atomjaira esett volna szét és elveszítette kapcsolatát a realitással, a környezetével… Arról nem is szólva, hogy ezekben a jelenetekben akár tíz évet is képes magát öregíteni. (Máskor meg sokkal fiatalabbnak néz ki a valódi koránál.)
Nicole Kidman szokás szerint nagyot alakít, bár tény, hogy Lomax feleségeként nem kapott akkora teret és lehetőséget, hogy lubickoljon a karakterben. Nem is feltétlenül baj, hiszen nem róla szól a történet és nem ő van mindennek a középpontjában. Mindezek ellenére a hölgy jelenléte erős, és kellőképpen kiérződik a feleség nagyon is fontos szerepe Erik életében.
Nagyon-nagyon lélekig hatoló film ez, csodálatos, életre szóló leckével, melyből kiderül, hogy ki is vizsgázott jól emberségből. Mindig megkönnyezem a befejezést és állandó jelleggel örülök annak, hogy Colin elvállalta és eljátszotta ezt a szerepet. Méltó darab a filmográfiájában, amit valószínűleg még nagyon sokszor meg fogok nézni.

Nehéz dolog több évtizednyi időt 2 órába sűrítve elmesélni, főleg, ha ennyi minden történik. Néha úgy éreztem, hogy a jelent mutatva kicsit túlszínezték a történetet. Sokkal jobban érdekelt volna Lomax személyisége, hogy mivé vált, mint az, hogy ki volt (mert az utóbbi egyértelmű volt).
A könyvet nem olvastam, de van egy olyan balsejtelmem, hogy abban fellelhetők az általam hiányolt részek.
Talán egy hosszabb verzió jobban fel tudta volna dolgozni az eseményeket. Nem csak a látványfilmekre kéne áldozni 180 perceket, hanem az ilyen kaliberű filmekre is…

Kicsit sokalltam a visszaemlékezéseket,de amúgy megható film.Meg fájlaltam,hogy a film hosszához képest keveset szerepelt a főszereplő.

Egy lassan kibontakozó kis fejezet a II. vh-ból. Igazából a sztori nem erős, kb elmesélhető a teljese történet 3 percben úgy, hogy nem marad ki semmi a történetből. De nem sajnáltam, hogy megnéztem, mert az emberi megbocsátást jól bemutatja.

Amit hiányoltam, hogy nem ismerjük a szereplők életútjait, csakis a jelen és a fogolytábor eseményei derülnek ki. Pedig jó lenne tudni, hogy volt-e családja bármelyiküknek, mit dolgoztak utóbb, stb…

Aki amúgy többet szeretne tudni, az a Rendíthetetlent nézze meg.

Ahhoz képest, hogy hogy indult a film, aztán mi lett belőle! Még majdnem le is állítottam az elején, hogy ez nagyon tinglitagli, aztán hirtelen váltottunk egy nagyot és a film végét még meg is könnyeztem… Azt hiszem az ilyen filmek kapcsán szokták mondani, hogy az embernél nincs kegyetlenebb élőlény a világon, és az a katona, aki „országa védelmében” másokat kínoz, mert háború van és, mert „ez volt a dolga” az az én szememben nem hős! Ezek az emberek a háborúban a saját brutalitásukat élték ki, sokszor örömmel.
A film igaz történeten alapul, ráadásul a főszereplő írta azt a könyvet, ami alapján a film készült, így azt feltételezem, hogy túlzás nélkül mutatja be a történteket. Az ő személyisége spoiler egy hatalmas jellemről tesz tanúbizonyságot, egyben gyönyörűen bemutatja azt, hogy hogyan is kellene gondolkoznunk mindannyiunknak. El sem tudom képzelni, hogy min mehetett át ez az ember és azt sem tudom elképzelni, hogy én így tudtam volna ezt utólag lereagálni.
Nicole Kidmannek nem túl nagy színészi játékot megkövetelő szerepe van benne, az ő szerepét akárki is eljátszhatta volna és azt hiszem, hogy Colin First is csak második Jeremy Irvine játéka után, a fiatal színész nálam most mindent vitt.

Nagyon szívbe markoló film. A II. világháborúban sok szörnyűség történt mind a fronton, mind hadifogoly táborokban. Sok film feldolgozta már a témát. Úgy gondolom, hogy ez nagyon jól sikerült. Colin Firth nagyon meggyőzően játssza a sok év után is a múlt démonjaival küzdő Lomaxet.