A fivér (1997) 68% 10★

Erről a filmről inkább mesélni szeretnék első körben, pontosabban arról, mit jelentett nekem 2012–2015 körül, mikor egyébként is az orosz korszakomat éltem. Akkoriban léptem ki az iskolák, az oktatási rendszer világából és akkoriban csapott pofán először a munkaerőpiac hideg-rideg közege. Identitásválságos, kissé magányos mindennapjaimban Danyila Bagrov karaktere, története, jelleme még úgy is meghatározó erejű volt, hogy a film által megfogalmazott társadalmi, erkölcsi problémák az akkori magyar közegre nem is voltak igazán alkalmazhatóak.

Szóval az életérzés ismerős volt – én is imádtam orosz rockzenét bömböltetni a fülemben, miközben akár hajnalok hajnalán, akár sötét éjszaka gyalogoltam Pest utcáin, szerettem a Nautilusz Pompiliuszt, de még jobban az Agata Krisztit, meg a Pikniket, a Szplínt, a Tomaszt. Érzéseim, az ezekhez csatolt olvasmányélményeim, meg a külvilág felé mutatott homlokráncolós páncélzatom talán – remélem – több volt, mint póz, és végül az egész életérzés tetézett is bennem, valamikor 2015 körül, így: https://moly.hu/konyvek/toth-akos-postagalamb, majd szerencsésen továbbléptem. De hogy egészen addig A fivér számomra többféleképpen meríthető, tanulságos, szívbe markoló élmény volt, az egészen biztos.
Bevallom, azóta nem vettem elő, de tegnap este adtam egyet a nosztalgiának és előkotortam az angol feliraton kívül kb. semmit sem nyújtó DVD-t. Újranézve a mozit tökéletesen értem, mit szerettem benne anno, de örülök, hogy ma már nem efféle érzések motiválnak, ugyanakkor továbbra is elvitathatatlannak tartom, hogy ettől fontosabb és jobb film azóta sem nagyon született Oroszországban.
Alekszej Balabanov rövid, de elég sokszínű és meglehetősen ingadozó minőségű filmográfiájában A fivér a Szovjetunió összeomlása után kizsigerelt, kifosztott és megnyomorított orosz társadalmat igyekszik részint bemutatni, részint megadni neki a felszabadító jogot, hogy megtalálja a saját hőseit és jelképes igazságtevőit. A szovjet éra amúgy is lélekölő, dehumanizált mindennapjai után a kapitalizmus végképp padlóra küldte az orosz öntudatot – a kilencvenes évek magyarországi (legalább felszíni) hurráoptimizmusából a hidegháborút elbukó nagy medvének nem jutott. Az újoroszok, a rendszerváltás során magukat megszedő, nem tisztességes úton meggazdagodó ügyeskedők ízlés és szociális érzékenység nélkül növekedtek gömböc módjára, miközben a többségi társadalom egy korábbinál is vegetatívabb, szinte légüres térbe került. Tombolt az infláció, a nihil, szárba szökkentek a szélsőségek, frusztráció, bizonytalanság és düh uralta a hétköznapokat. A Szvetlana Alekszijevics által több könyvben is dokumentált nyolcvanas évekbeli szovjet társadalmi problémák sem voltak még elvarrva ekkor, de az afgán túlélőket követő generáció már indult is a következő nagy vágóhídra, Csecsenföldre…
Balabanov valahol itt veszi fel a fonalat: Danyila egy csecsen veterán, noha lehet vagy huszonnehány éves – dologtalan fiatal, akit egy klipforgatás alatt megfog a Nautilusz egyik (amúgy tényleg ikonikus) dala, és vélhetően életében először megérinti őt a kultúra felmagasztaló ereje. Éppen akkor, amikor verőlegények indulnak rá, a rendőrségen fenyegetik, az anyja pedig elküldi őt pétervári bátyjához, hogy ő gondoskodjon a semmirekellő, semmiben lebegő öcsikéről – mintha csak a magyar népmesék szerencsétlenebb sorsú legkisebb fiúcskája és Rambo sorsa találkozna egy francia egzisztencialista dráma alapkonfliktusában. A testvér persze a maffia bérgyilkosa, és Danyila sem a főhadiszálláson írnokoskodta végig a háborút…
A fivér másfél órája során Danyila úgy vonul végig a sztorin, mintha identitásait cserélgetve mindig valaki mást akarna megszólítani. A villamoson megfenyegeti a jegyért fizetni nem akaró bliccelőket, majd megmenti a verőlegényektől a hajléktalan Hoffmannt. Testvére révén egyre mélyebbre merül a szervezett bűnözés bugyraiban, de mintha ebben a szférában is az (egyébként lássuk be, kissé képmutató) igazságosságot képviselné, sőt, zárkózott és visszahúzódó vonásai mögött mintha jobban értené a dolgok folyását, mint azt bárki gondolná róla – mindazonáltal megtudjuk, hogy nem kedveli a zsidókat, az amerikaiakat, és még a tőle alig-alig fiatalabb, önpusztító életmódot élő Katra is ferde szemmel néz, noha a lány őt gondolja formátlannak és egyszerűnek. Idősebb nővel folytat szerelmi viszonyt, és amikor véletlenül az általa istenített zenészek kulturbarlangjába keveredik, előbújik belőle a gyermeteg megilletődöttség és a világ szépségeire rácsodálkozó naiv ártatlanság.
Balabanov és az ifjabb Szergej Bodrov munkájának az a legszebb kicsengése, hogy Danyila egy végtelenül összetett karakter, akivel bárki tud a film másfél órája során kellőképpen azonosulni – a csendes szenvedők, az értemiségiek, az ökölbe szorított kézzel dühöngők és a zavaros elvek mentén tettre készek is. Az orosz társadalom szinte egésze.
Mindehhez a film maga szinte már underground külsőségeket ölt: főszereplője Danyila és Szentpétervár, itt már csak Pityer, ahogy az oroszok mondják, a maga szürke, rozsdás, nyikorgó, olajos lerobbantságában és mégis megőrzött szépségében. Balabanov még arra is figyel, hogy ne az urbánus igénytelenséget jelképező, a kortárs magyar magaskultúrában is közhelyesedett „húgyszagú lépcsőházak” feelingje, hanem a „rozsdamarta elkopottság” benyomásai érvényesüljenek, nem akarja megfosztani a várost és az abban élő közeget a magasztos orosz melankóliától – ha valamit, azt az oroszok sosem feledték, hogy ők Puskin nemzete, és ennek még egy látszólag olyan renitens alkotó sem akar ellentmondani, mint Balabanov (legalábbis ekkor még nem).
A zene természetesen a legautentikusabb korabeli Nautilusz felhozatal, a színen feltűnik maga Butuszov is, sőt, hozzá kötődik a film egyik legikonikusabb jelenete, mikor az énekelgető zenészek bulijáról Danyila egy emelettel lejjebb sétál, ahol épp zajlik a leszámolás…
Mint írtam, a mozi maga underground benyomást tesz ránk: a kép nem szép, sőt, a hivatalos nyugaton elérhető DVD kiadványon még egy ocsmány sárgás-vöröses szűrő is torzítja a látványt, a vágások, a rendezés ügyetlennek hat olykor, a színészi játék viszont tűpontos, bár kétségkívül oroszos – aki nem látott még orosz filmet, annak ezt szoknia kell, leginkább talán a természetesnél kicsit kifejezőbb francia iskolához lehetne hasonlítani.

Borzalmasan nagy jelentőségű film! Magyar szemmel nézve a nyolcas reális pontszám, és bár mindenkinek ajánlom, az orosz kultúrára való nyitottság nélkül nem látom sok értelmét a megtekintésének.

Nálam mondjuk a világ legjobb filmje címen fut, a zene szerepe, a párbeszédek, a színészi játék egyesével mind egy műalkotás és húsba vág, együtt meg nagyon üt. Az egész filmet ki lehetne idézni, igazi klasszikus.

A film erőssége az a pillanatkép, amit a 90-es évek végi Szentpétervárról ad. Maga a történet nem annyira ragadott magával. Van egy ifjú katona, aki hazatér a háborúból, és habár állítása szerint írnok volt a törzsnél, mégis pszichopatikus érzéketlenséggel írtja maga és bátyja ellenségeit. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy ilyen fiatal kölök egymaga sikeresen szembeszálljon a csecsen meg az orosz maffiával, a csodálatos pár napos gyógyulása egy gyomorlövésből pedig egyenesen nevetséges. Ezekkel a dolgokkal el is veszti hitelességét a film.