Kedvenc
Fölöttébb atipikus, mondhatni, határokat feszegető háborús film, amit akár a műfaj elé tartott görbe tükörként is értelmezhetünk. Elveti a háborús mozik néhány megszokott, nem feltűnő, de időről időre felszínre bukkanó önellentmondását: például, hogy elborzasztó, pacifikus felhangjuk ellenére cselekményük egy-egy pontján mindig akcióorgiává változnak, hogy ideális hősi pózokba merevítik főszereplőiket, hogy a bemutatott események mindig egy csapat ember (a túlélők) valamiféle életre szóló élményének tűnnek az epilógusokban.
Hát ilyesmiről itt nincs szó. A Hadviselés folyamatosan kacérkodik az unalommal és az egyhangúsággal. Zenei betéteket nem használ, cselekményének jelentős részét valós időben prezentálja, dokumentarista stílusúnak is csak azért nem nevezhető, mert néha még be is lassítja az időt a hatás fokozása érdekében – általában véve elkövet mindent, hogy a néző véletlenül se találhasson semmi felemelőt az ábrázolt szituációban. Ez természetesen a „hősök” rovására is megy. A Navy SEAL-ről kialakított általános képpel szemben az itt harcoló katonák ugyanazzal a tanácstalanságba taszító sokkélménnyel néznek szembe, mint a kevésbé dicső háborús helyzeteket prezentáló mozik főszereplői* – ehhez képest Ridley Scott kommandósai A sólyom végveszélybenből terminátorok. Nincs köztük összhang, szétesnek, megtörnek a feladat súlya alatt, sebesültjeiket képtelenek ellátni, a vezető idegei felmondják a szolgálatot – miközben a szigorú cselekmény egy epikusabb modern háborús moziban maximum egy háromperces közjáték lehetne csupán.
Innentől tényleg a nézőn múlik, hogyan is csapódik le végül mindez: a Hadviselés lehet művészi magasságokba emelt hiperrealista háború-ellenes mozi, és elhibázott egyéni nézőpontot felvillantó kísérlet is, amit végül megfojt az unalom, a dinamika hiánya, a valóság ennyire eltökélt mozgóképre erőszakolása. Pedig – és ez a film fontos adalékanyaga – az eseményekben részt vevő katonák ott voltak a forgatáson, sőt, Garland mellett a társrendező maga az egyikük közülük. Mindez nagyon erősen ráerősít arra a ritkán hangoztatott tényre, hogy a legrealistábbnak kikiáltott háborús mozik java is csupán karistolgatja csak annak valódi jellegét.
Mint film, finoman szólva sem tökéletes, ám mint merész kísérlet és öntörvényű performansz egy kiélezett, személyes jelenlét nélkül felfoghatatlan élmény átadására, egészen pofás kis próbálkozás. A háborús műfaj nyitott kedvelőinek mindenképpen érdemes megnézni!
*Ezt, vagyis ennek tisztán érzékelhető mivoltát alátámasztja a tény, hogy az USA hadereje látványosan nem támogatta a filmet, még két Bradley-t sem voltak képesek „meghitelezni” a stábnak.
Talán az volna a találó megfogalmazás: nem olyan ótvaros nagy baromság, mint képzelné az ember, de még mindig egy Screamre gyártott stílusgyakorlat csupán. Mégis, legalább egyben van: a kitalált sztorija nem vállal sokat, nem csavarja azt túl, karakterei a műfajon belül tisztességesek, nem esik le róluk rögtön, hogy jellegzetes típusfigurák csupán.
Ha ez erény: bőven nem olyan rossz, mint lehetne.
