Caravaggio (1986) 71% 34★

„Megfestettem magam Bacchusként és ezzel magamra vettem a sorsát”.
Ez a mondat tökéletesen összefoglalja Caravaggio-t, akit a mai napig az egyik legnagyobb de legrémületesebb festőnek tartunk. Köztudott róla, hogy (ahogy a tanárom fogalmazott) klinikai szociopata volt, aki elől az út másik oldalára mész át. Tudjuk azt is, hogy Rómából tényleg azért kellett elmenekülnie, mert egy kocsmában agyonverte egy barátját, és hogy utcagyerekeket, koldusokat, utcalányokat használt modellként a szentképeihez (ami ugyebár végképp felháborító volt) és általában véve az életmódja tökéletesen megtestesítette a Dionüsszoszi mámort és sötét őrületet. De ennek ellenére (vagy pontosan ezért) a festészetét olyan isteni szépség ragyogja át, hogy nehéz nem a hatása alá kerülni.
Nagyon tetszett a film andalgós, színdarabszerű tempója, a sötét képek amik mégis tele voltak Caravaggio képeinek jellemző színeivel, olívazölddel, aranybarnával, vörössel és az is, hogy itt-ott megidézték a festményeit egy-egy beállítás erejéig. Szerintem sokkal fontosabb, hogy a hangulatáért, a festőiségéért, művészről és művészetről való gondolkodásért nézzük ezt a filmet, mint azért, mert mondjuk Caravaggio életét akarjuk megismerni tüzetesebben.
(Megjegyzés: örömmel látom, hogy Tilda Swinton 1986 óta egy szemernyit sem változott.)

Nagyon szeretem a XV-XVI. század olasz művészetét, vagyis azt a korszakot, amikor Michelangelo, Leonardo, Raffaello és Caravaggio is alkotott. Festmények tekintetében Caravaggiot csípem a legkevésbé, bár lehet, h épp azért, mert olyan érzésem van, mintha életstílusa, életfelfogása extravaganciája, lázadása netán némi kompenzáció lett volna a még friss elődök nagyságától való elmaradásért (és/vagy személyiségzavar).
A filmben Caravaggio lázadása ugyan átjött, de a hedonizmusról nekem más tartalmú fogalom jut eszembe, mint a filmben megjelenik.
E filmfeldolgozás bármennyire is korhűnek tűnik, az írógép cséplése és a (talán) bankár csipogó hangot adó kütyüje, vagy épp a kép sarkában mintegy díszletként megjelenő XX. század eleji autó eleje számomra kiábrándító volt, de lehet, hogy ez is része lenne a mű „látnoki” kiterjesztésének vagy művészi bemutatásának. Csak én nem értem a rendező szándékát.
Viszont kellemes meglepetés volt Sean Beant és Tilda Swintont e korban és ilyen műben látni.

    Nos, bár a meghatározás szerint ez történelmi/életrajzi film, hát, arra ne számítson senki. Ez egy elmélkedős művészfilm, szép képi világgal. Nem kóla és popcorn mellé való, inkább csendes elmélyüléshez, annak, aki bírja a lassúságot, és aki pl. értékeli a megvilágítás finomságait. (Egyébként szerintem ez tök jó, hogy a festői látásmód ilyen módon teret kap.) Caravaggio élete inkább csak ürügyként szolgált arra, hogy a rendező saját művészi koncepcióját megjelenítse. Nekem tetszettek a meghökkentő, direkt nem korhű elemek feltünedezései is – először alig tudatosul a nézőben, mert el sem akarja hinni, amit lát, aztán már figyeli, hogy vajon mi lesz a következő dolog. spoiler