Caravaggio (1986) 71% 35★

Sikeresen összevártam ennek a filmnek a megnézését azzal, hogy Rómából visszahozzák a Nemzeti Galéria kincsét Dublinba.* A terem nélküle sem volt rossz, de most valami egészen frenetikus a helyzet. Ez a festmény megszüntetett mindent maga körül. Guercino ügyetlensége, bizonytalansága láthatóvá vált. Gerrit van Honthorst merevsége azonnal kitűnt. És a látogatók egyszerűen csak gravitálnak a Caravaggio felé… Ellenállhatatlan.
Ezt muszáj tudni. Hogy egy ekkora festővel van dolgunk. Nézem a képeit, és eszembe jut, amit Scorsese mondott: „nem egy esemény abszolút pillanatát választja ki, nem a kezdetét, hanem egy pillanatot valahol a cselekvések közepén.”**
Én ennél továbbmegyek: kifejezetten a döntő pillanat környékét ábrázolja. Nem a csókot, hanem azt, amikor már nekilendültek az események, amikor már a legtöbb szereplőben megszületett a felismerés, hogy mi jön most. Így tudja a néző is átélni, hogy mi lesz ennek a vége.
Jarman számára fontos volt a festő abból a szempontból is, hogy nem lehet korlátosan tekinteni a szexuális életére. De ez csak érdekessé, fontossá tette a szemében. A lényeg azonban az lehetett, hogy meglátta a festményeiben a jelenetből való kiragadottságot. A kimerevített filmkockát. Mert a fesztészet sűrítése több pillanat egymásba olvasztását jelenti, nem pedig egy igazinak nevezhető, jelentős pillanat kiragadását. Az a fényképezésre jellemző. És Caravaggio bravúrja ez: korántsem igazi az az ábrázolt pillanat, de sokkal igazibb, mint minden egyéb festő műveinél.
Ebben a filmben azonban nem csak a beállított festményhelyzeteket látjuk, hanem megannyi olyan szituációt, amiben Caravaggio festményeit idézően alakulnak a dolgok.
Érdekes módon, mindig zavartak ezek a háttér nélküli festmények. A filmnek ezekben a kopár, koszos terekben való megformáltsága közelebb vitt ehhez a kontrasztos, semmi-minden esztétikához.
Nigel Terry igazi Caravaggio – és mindenki körülötte igazi figurája az életének.
Jó lenne itt is birtokolni a szöveget, mint a Blue (1993) esetében, hiszen Nigel Terry lázálmokban elmondott monológjai szervezik egybe a történetet. Ez alapvetően memoir jellegű szöveg, amelyben a benyomások és a következtetések keverednek az események felidézésével.
Nem tudom még megítélni, vajon mennyire jó ez a film. Csak azt tudom mondani, hogy a festményekkel magától értetődő erővel lépett kölcsönhatásba.

* https://www.nationalgallery.ie/art-and-artists/exhibiti…
**https://unframed.lacma.org/2013/01/17/caravaggio-pionee…

„Megfestettem magam Bacchusként és ezzel magamra vettem a sorsát”.
Ez a mondat tökéletesen összefoglalja Caravaggio-t, akit a mai napig az egyik legnagyobb de legrémületesebb festőnek tartunk. Köztudott róla, hogy (ahogy a tanárom fogalmazott) klinikai szociopata volt, aki elől az út másik oldalára mész át. Tudjuk azt is, hogy Rómából tényleg azért kellett elmenekülnie, mert egy kocsmában agyonverte egy barátját, és hogy utcagyerekeket, koldusokat, utcalányokat használt modellként a szentképeihez (ami ugyebár végképp felháborító volt) és általában véve az életmódja tökéletesen megtestesítette a Dionüsszoszi mámort és sötét őrületet. De ennek ellenére (vagy pontosan ezért) a festészetét olyan isteni szépség ragyogja át, hogy nehéz nem a hatása alá kerülni.
Nagyon tetszett a film andalgós, színdarabszerű tempója, a sötét képek amik mégis tele voltak Caravaggio képeinek jellemző színeivel, olívazölddel, aranybarnával, vörössel és az is, hogy itt-ott megidézték a festményeit egy-egy beállítás erejéig. Szerintem sokkal fontosabb, hogy a hangulatáért, a festőiségéért, művészről és művészetről való gondolkodásért nézzük ezt a filmet, mint azért, mert mondjuk Caravaggio életét akarjuk megismerni tüzetesebben.
(Megjegyzés: örömmel látom, hogy Tilda Swinton 1986 óta egy szemernyit sem változott.)

Nagyon szeretem a XV-XVI. század olasz művészetét, vagyis azt a korszakot, amikor Michelangelo, Leonardo, Raffaello és Caravaggio is alkotott. Festmények tekintetében Caravaggiot csípem a legkevésbé, bár lehet, h épp azért, mert olyan érzésem van, mintha életstílusa, életfelfogása extravaganciája, lázadása netán némi kompenzáció lett volna a még friss elődök nagyságától való elmaradásért (és/vagy személyiségzavar).
A filmben Caravaggio lázadása ugyan átjött, de a hedonizmusról nekem más tartalmú fogalom jut eszembe, mint a filmben megjelenik.
E filmfeldolgozás bármennyire is korhűnek tűnik, az írógép cséplése és a (talán) bankár csipogó hangot adó kütyüje, vagy épp a kép sarkában mintegy díszletként megjelenő XX. század eleji autó eleje számomra kiábrándító volt, de lehet, hogy ez is része lenne a mű „látnoki” kiterjesztésének vagy művészi bemutatásának. Csak én nem értem a rendező szándékát.
Viszont kellemes meglepetés volt Sean Beant és Tilda Swintont e korban és ilyen műben látni.

    Nos, bár a meghatározás szerint ez történelmi/életrajzi film, hát, arra ne számítson senki. Ez egy elmélkedős művészfilm, szép képi világgal. Nem kóla és popcorn mellé való, inkább csendes elmélyüléshez, annak, aki bírja a lassúságot, és aki pl. értékeli a megvilágítás finomságait. (Egyébként szerintem ez tök jó, hogy a festői látásmód ilyen módon teret kap.) Caravaggio élete inkább csak ürügyként szolgált arra, hogy a rendező saját művészi koncepcióját megjelenítse. Nekem tetszettek a meghökkentő, direkt nem korhű elemek feltünedezései is – először alig tudatosul a nézőben, mert el sem akarja hinni, amit lát, aztán már figyeli, hogy vajon mi lesz a következő dolog. spoiler