Az leső részt és a minisorozatot is nagyon szeretem, különös hangulatú egy film, és ezt az atmoszférát itt is megtartotta. A hatalmas, végeláthatatlan sziklás vidék ellenére rettenetesen nyomasztó bezártságérzete van az embernek, míg nézi, és talán a legjobban azt szégyelli – szégyellem –, hogy nem az áldozatoknak drukkolok. Mick karakterében nincs semmi szerethető, éppen ezért kényelmetlen a szimpátia, de valahol szórakoztató (igen, ettől nem lett jobb érzés bennem).
Valahogy mindig megtalálja azt a törékeny egyensúlyt, ami tettes és áldozat között húzódik, azt a finoman hangolt atyai dominanciafölényt, ami egyedivé teszi a kapcsolatukat – én nagyon sajnáltam, hogy a „hőse” (ahogy Mick hívta a srácot – hát ez is milyen már, aww) spoiler, mert nagyon kíváncsi lettem volna, hogyan alakul a sorsuk, ha a hős felveszi azt a csini ruhát.
#guiltypleasure