Zsákutca (1966) 69% 7★

Polanski korai munkásságának értékét az Iszonyat mellett a Zsákutca is tökéletesen bizonyítja, hisz csodálatosan megkomponált film létére jelenetei mintha csak egy patinás színpadról zuhannának a kamera elé: az esztétikai érzék és a pszichológia mélyébe hatoló közölnivaló együtt bámulatos műalkotást eredményez, mely ugyanúgy partiban van a rendező közismertebb és közkedveltebb hollywoodi léptékű klasszikusaival, mint a hatvanas évek európai művészfilmeseinek munkáival.

A film egyszerű, az évtizedek során vastagon közhelyesedett történetet mesél el: menekülő gengszter(ek) egy különc házaspár kastélyába tévednek, a dagály elvágja őket a külvilágtól – a rosszfiúk saját felmentő seregükre várnak, a házaspár a szabadulásra. Kamaradráma ez a köbön, Stockholm-szindróma tíz évvel azelőttről, hogy a fogalom egyáltalán bekerült volna a köztudatba, de az ellentétes szándékú, erőszakos és megszálló, békés és megszállt felek közötti együttélés akár makro, akár mikro nézetben már ekkor is kedvelt és elemzett témája volt az irodalomnak és a filmnek. A Polanski esetében mindig kulcstényezőnek tűnő színészválasztást is a koncepciónak rendelték alá: Jack MacGowran a Wikipédia szerint a korabeli Beckett produkciók visszatérő színésze volt, mondhatni, karaktere itt kivételesen nem Godot-ra, hanem Katelbachra, a maffiafőnökre vár, Donald Pleasence pedig a The Caretaker színpadi és 1963-as filmváltozatában is az ittenihez hasonló szerepet játszott – és maga a The Caretaker filmként is mutat hasonlóságokat akár az Iszonyattal, akár a Zsákutcával.
És ha már színészek: a három központi alak lenyűgöző és elragadó, de Donald Pleasence itt például a nagyközönség számára is bizonyíthatja, hogy nagyszerűsége és általános elismertsége igenis indokolt – későbbi filmes szerepei ezt nem okvetlen igazolták vissza, bár ez főleg maguknak a produkcióknak volt köszönhető, nem az ő munkájának. A különc George aligha eshetne távolibb pontra egy lélektani koordináta-rendszeren, mint a Lionel Stander által alakított Dickey: utóbbi egy film noir figura a kihalt észak-angol partvidéken, Thompson géppisztollyal a kezében, előbbi egy modern európai dandy, szinte bizonytalan nemi identitással – akár a két nagy filmuniverzum, az amerikai és az európai összecsapása is rávetíthető párosukra, és a kettő közé ékelődő Françoise Dorléac is abszolút jelképes típusfigurája a korabeli film által alkalmazott nőképeknek.
Mindhárom karakterre igaz, hogy rossz helyen vannak, hogy várnak valamire, hogy kifelé vezető utat keresnek a különböző mértékben nyilvánvaló csapdáikból: Dickey nemcsak menekülő bűnöző, de mintha egy teljesen idegen szférából érkezne a cselekmény színhelyére (senki meg nem mondaná, hogy a film elején a kamerához közeledő autó nem az amerikai prérin halad előre), ő túlságosan amerikai ehhez a szituációhoz. George már-már valamiféle önidegenséggel is küzd, nem értjük, mi köti össze őt valójában Teresával, aki sem hozzá, sem barátaihoz, sem a kastélyhoz nem illik igazán – és a film végére ki is robban belőle a vallomásszerű kétségbeesés. Teresa, ez a francia filmekből ismert fiatal és szabad lélek sem képzelhető el túszként, de az időről időre az óceán által mindentől elvágott szigetkastély lakójaként sem, eszembe is jut róla a nemrég nézett Goddard-rövidfilm, Az árvízi történet, aminek a csacska hősnője árkon-bokron vágott át az árvíz borított Franciaországon, hogy Párizsba érjen…

Egy szó, mint száz: konceptuálisan jól kitalált, kiérlelt, a korabeli filmeket kedvelő közönség számára erős film lehet a Zsákutca, melyet Polanski népszerűbb munkái miatt talán sok esetben nem megfelelő elvárásokkal néz a közönség egy része – legalábbis számomra más alig magyarázza a rá érkező alacsonyabb pontokat. A magam részéről ajánlom!

Volt egy pár jelenet amin csak kapkodtam a fejem úristen mik ezek bolondok. De végül is a történet nem rossz.