Younghonsoosungong (2020–2020) 88% 6★

Szerintem nagyjából @Aprile mindent elmondott:) sok hozzáfűzni valóm nincs:) Iszonyatosan tetszett, hogy nagyon sok fajta pszichológiai betegséget bemutatott. Közel hozta az emberhez, ezek nem szégyenleni való dolgok. Nem lenézni kell a mentálisan betegeket, hanem nyitottan állni és segíteni. Legtöbbször a közöny a legnagyobb probléma… látod gond van, de nem akarsz róla tudomást venni, mert csak nyűg segíteni másokon… Sokszor egy részben akár két-három fajta esetet is megismertünk. Rettentően tetszett, ahogy Shi Joon tényleg megpróbálta megérteni a betegeit és egyedi módokat talált, hogy meggyógyítsa őket. Kár, hogy ilyen doktorok nem léteznek… vagy ha igen, egymillió az egyhez…
Színészi játék zseniális, bár a romantikus szál a két főszereplőnk között inkább testvérinek vagy barátinak látszott. Még a másik két párnál is erősebb volt a romantikus vonal, de valahogy nem is hiányzott. Itt nem azon volt a lényeg. Jung So Min díjat érdemelne, azért amit leművelt, amikor épp előjöttek a „tünetei”…
Kinek? akit érdekel a pszichológia, mik lehetnek bizonyos viselkedés formák mögött, megmutatja néha mikre kell figyelni a környezetünkben. A problémák mindig szépen megoldódnak, úgyhogy kifejezetten nagy drámája nincs a sorozatnak. Sok kényes témát feszeget, de egyikbe sem tenyerel igazán bele. Sokat elmond, a legtöbb részhez nemhogy értékelést nem írtam közben, ahogy szoktam, de még a részeket jelölni is elfelejtettem, annyira belemerültem:)

Nehéz értékelnem ezt a sorit, mert meglehetősen nagy elvárásokkal ültem le elé, és eleinte azt is éreztem, hogy ez még lehet iszonyatosan jó darab is… Végül számomra mégsem lett az, de különös módon mégsem tudom azt mondani, hogy nem jó, vagy ne szeretném… mert szeretem, de olyan bagatell hiányosságai is voltak, amiken még az elfogultság sem tud nálam segíteni. Végül sok hezitálás után 8-asra tudom értékelni.

Amit kifejezetten szerettem a soriban, az az, hogy egészen mély megértéssel fordult a mentális problémákhoz és magához a létezés nehézségeihez. Mindezt igyekezett úgy tolmácsolni, hogy egy olyan náció is elfogadóbb legyen mindezekkel szemben, ahol a hétköznapok abúzusai megfelelő mentálhigiéné híján rengeteg embert kergetnek öngyilkosságba, mert társadalmi szinten nem igazán rögzült nézet az, hogy van, amit nehéz lelkileg kezelni, hogy abszolút nem vagyunk rosszak, vagy értéktelenek, ha ebben-abban nem vagyunk kiemelkedők, sőt, van, amiben gyengébbek vagyunk, mint mások. Ez a sori szuper mediátor a téma és a nézők között, és kifejezetten edukatív is. Arra próbál rávezetni, hogy ahogy a rózsát is imádjuk tövisekkel, úgy az élet töviseit sem lehet mindig mosolyogva fogadni, de a legtöbb lelki problémából szépen fel lehet gyógyulni, csak merni kell segítséget kérni hozzá. A dorama szuper eseteket dolgozott fel, és borzasztóan emberien nyúlt a megoldások lehetőségeihez. Persze, minden nagyon koreai módon volt megoldva, meglehetősen túlidealizálva egy-egy betegséget és annak megoldási eshetőségeit, de azt hiszem, pont ezért az idealizálásért lehet annyira szeretni egy-egy doramát.

Ráadásul iszonyatosan szép gondolatokat fogalmazott meg a történet. Rám nagyon nagy hatást gyakorolt jó pár bölcsesség, amit az élettel és az emberi lélekkel kapcsolatban megfogalmazott. Mellé szép és erőteljes színészi játékot is kaptunk, hogy még jobban elérjen minket a mondandója a sztorinak. Leginkább Jung So Min alakítását tudom magasztalni, mert amit borderline-nal küzdő páciensként kellett eljátszania, az nem volt semmi, és szerintem nagyon szép színészi játékot sikerült letennie az asztalra. Shin Ha Kyoon – bár kevésbé embert próbáló szerepet játszott – szintén tök jól hozta a végtelenül laza, de végtelenül páciens-orientált orvost, aki szívét-lelkét beletette a gyógyításba. Kettejük kémiája mégis valahogy furcsa volt számomra. A karakterek között megvolt ugyan a kémia, de nem mondanám szerelminek… inkább egy rettentő mély, őszinte elfogadáson, egymás „valódi érzékelésén” alapuló barátság volt számomra, semmint szerelem. Ha nem erőltetik annyira a szerelmi szálat, hanem bevállalják a készítők, hogy az élet szerelmen kívüli másik tartóoszlopának, a barátságnak szenteljenek egy szép sorit, lehet jobban tudott volna működni az egész.

És talán ez okozza a nehézséget a sorozat értékelésénél is, mert a szerelmi szál bőven nem volt kidolgozva, szinte meg sem volt indokolva, nem látszott merre tart, egyáltalán mi miatt létezik. Mellé pont a hősök háttérsztorijai lettek kurtán-furcsán beletuszkolva a sztoriba. Néhol szinte már bántóan zavaró tölteléknek éreztem Si Joon és Woo Joo családi kálváriáit. Tök jól meglettem volna nélkülük. Ezek a hiányosságok/ vadhajtások egyfajta lavinaként működtek a sorozat második felében, és amilyen ígéretesen indult a sori, a vége nagyon is összecsapott lett, és olyan kérdésekre nem adott választ, amik után borzasztóan vágyik a néző 16 részen keresztül, hiszen nagyon is szerethető a két főhős, és a mellékszereplők is, sőt a kórház egész pszichiátriai osztálya… Mivel sok kérdés nem lett lezárva, nem kaptak igazi értelmet egyes szálak a soriban, így nem tudom 8-asnál többre sem értékelni, hiába jelentett igazi gyógyírt a lelkemre sok gondolat, amit megfogalmazott.

Összességében tehát a színészi játékot szerettem, a cast szuper volt, a karakterek is többdimenziósak és szerethetők voltak, és maga a történet is bejött nekem. De végül a remek sztori-alapanyag mégsem lett olyan mélységeiben kidolgozva, mint reméltem. És ez elég keserédes érzést szül bennem az egészet szemlélve és értékelve, hiszen a téma iránti érzékenyítésben szuper darabról van szó.