Vaskereszt (Vaskereszt 1.) (1977) 75% 24★

Valaha, különösen a magyar közönség számára óriási élmény volt akár könyvekben, akár filmekben a második világháború eseményeit német oldalról bemutató beszámolókkal találkozni. Részben és eleinte szerintem ez alapozta meg idehaza a Vaskereszt kultikus mivoltát, majd az idő múlásával jöttek szép lassan a kontra érvek is. Az újdonság és az egyedülálló nézőpont elvesztette értékét, maradt a lefitymáló vállrándítás: ez is csak egy akcióorientált hollywoodi tucatmozi.

Pedig a Vaskereszt a legtöbb szempontból még ma is inkább érdekes és izgató, mintsem közönséges vagy átlagos.
Egyrészről, minden pillanatában igazi Peckinpah-mozi, egy olyan filmes látás- és kifejezésmód reprezentánsa, aminél egyedibbet és izgalmasabbat bizony nehezen lehetne találni. Peckinpah művészi szintre emelte az erőszak bemutatását, azonnal felismerhető és mégis megismételhetetlen stílussal festette meg a mozgóképen. Játéka a vágással és a sebességgel, a jelenetek aprólékos megkomponálásával egy tánckoreográfus, festő, vagy komponista alaposságára és munkametódusára emlékeztet, bámulatos természetességgel és következetességgel mutatja meg a legfontosabb mozdulatok dinamikáját és drámáját. Ráadásként ilyenkor képkockáról képkockára szinkronizálja a látványt, a zenét és a dramaturgiát is – valójában, ha jó a forgatókönyve, épkézláb színészekkel dolgozik, értelmes költségvetésből, akkor tulajdonképpen nem lehet baj… Hacsak a néző valamiért nem irtózik zsigerileg ettől a bizonyos Peckinpah-i látásmódtól.
Másrészt a Vaskereszt elsőre talán nem is feltűnő módon a maga korában valóban egyedülálló erővel ragadta meg a háború sok szörnyű aspektusát. Azonosulásra jószerével alkalmatlan, de a bajtársi kötelékek bemutatása révén mégis megkedvelhető főhőseinek hála nem esik bele a nyugati filmesek hagyományos elfogódottságába, „a jó ügyért folytatott” és a „végül győzelemmel kecsegtető” harc magasztos optimizmusába. A Peckinpah által bemutatott háború veszedelmes, igazságtalan és józan ésszel kibírhatatlan. Nem is annyira nemzetek, mint inkább emberi lelkiállapotok csapnak benne össze, melyek vagy teljességgel elszakadtak a normalitástól, vagy pont hogy létező társadalmi csoportok sajátos viselkedésmintáiba kapaszkodnak még a halál peremén is. Gyerekkatonák, naiv kiskamaszok, öldöklésbe belefásult koravén emberek, mundérba kényszerített értelmiségiek, józan parasztok és megmámorosodott nemesek, asszonyok, lányok, melegek háborúja ez, amiben az utolsó civilizált szalmaszálak (humánum, kötelesség, becsület, helytállás, érdem, szeretet) belső magjának megőrzése az egyetlen igazi feladat – erre törekszik ki-ki a saját maga módszereivel, igazodva saját értékrendjéhez.
Nagy kár, hogy itt szükségszerűen felvillan a film egyik nagyon feltűnő hátránya: a benne mozgó karakterek Steinert nem számítva alig-alig vannak megírva, sőt, tulajdonképpen ő is egydimenziós figura, balladai homályban hagyott múlttal és „civil énnel”. Néhány kivételtől eltekintve a szereplők még csak nem is igazán következetesek, és csupán az őket megformáló színészek egyéni teljesítményén múlik, mennyire tudnak dominálni az ábrázolt közösségen belül. Stransky százados tűnik furcsa mód talán a legjobban elkapott figurának, értjük, mire akar kilyukadni ezzel a büszke, ám a csata nyomása alatt mégis megroppanó, operettkatonáskodásnak bizonyuló poroszos peckességgel – ám a Steinerre helyezett reflektorfény esélyt sem ad Schellnek, hogy potens főgonosznál többet hozzon ki belőle.
És hát a karakterek sekélyessége kicsit meg is erősíti a kontra oldalt: valóban tűnhet úgy, hogy a Vaskereszt látványmozi, ami a sodró vizualitása nélkül belefulladna a felszínességbe, de én megfordítanám a történetet. Az eszmei oldalon sokat markoló és mégis keveset fogó rendezés még így is eléri a célját, átjön Peckinpah legfontosabb mondanivalója: ez a háború senkié. Hacsak nem az ördögé. Ez még mindig súlyos üzenete a Vaskeresztnek, amiből nem vesz el a finom részletekhez képest egészen más színvonalon kivitelezett látvány kétségkívül erős sodrása és vonzereje.

Talán kicsit alábecsült, illetve joggal szélsőségesen vegyes megítélésű film a Vaskereszt. Esetében azonban szerintem jót jelent, hogy lehetetlenség semlegesen viszonyulni hozzá. Ennek fényében én mindenképpen ajánlanám.

Nehéz erről a filmről kritikát írni, ugyanis elég kaotikusra sikerült.
A fő cselekményhez képest túl sok a csatajelenet. Ez viszont lehetőség arra, hogy bemutassák a háború borzalmait. Nem annyira véres, mégis olykor sokkoló.
A film a vaskereszt körül forog: mit jelent ez egy olyan embernek, aki folyamatosan részt vesz a harcokban és látja azt a tengernyi szenvedést és értelmetlenséget, illetve mit jelent egy elit embernek, aki még egy fegyvert sem tud újratölteni. A leírásban Stranskyt hithű nácinak írják. Ezzel azért vitatkoznék. Ellenkezőleg, pont hogy semmi más nem számít neki, csak az olcsón szerzett, áldozathozatal nélküli dicsőség. Nem hisz ő semmiben, még a náci ideológiában sem.
Steiner személye egyértelműen pozitív, bár gyakran nem értettem a motivációit. spoiler Az a rengeteg mellékszál mind arra hivatott, hogy ezen az emberen (Steiner) keresztül mutassa be, hogyan lehet valamennyire emberségesnek maradni egy háborúban.
A kaotikusság abból is származik, hogy a szereplőknek egyenként is lehetne történetük, de tulajdonképpen mindből csak egy kis részletet láthatunk. (Pl.: gondoljunk az ezredesre vagy Kieselre, és a többi) Mivel a film könyvből készült, feltételezem, hogy papíron ezek a történetek részletezve is megjelennek. A filmbe viszont csak a „nagy mondanivalókat” tették bele, ami így egy kicsit erőltetett. Viszont ezek mind elgondolkodtatóak és érdemes is róluk elgondolkodni.
Összességében tetszett a történet, tetszettek a csatajelenetek, mégis hiányzik a filmből valamilyen konklúzió, vagy valami, ami összetartaná az egészet.

Előző hozzászóláshoz csatlakozva valóban kaotikus a film és feleslegesen sok a harcjelenet. A cselekmények néha furán közhelyesek (10-en nem tudnak átmenni egy sűrűn benőtt erdőt átszelő úton, mert jön 10 teherjármű. Vagy amikor felrobban egy társuk, nem nézik meg, hogy mi van vele, de nem is menekülnek a messzire elhallatszó hang miatt.)
Nekem volt némi zavar a katonák hozzáállásával és a néemt hadsereg ábrázolásával.

Szóval egyszer megnéztem, de nem nekem való.