Steiner – Das Eiserne Kreuz 2. (Vaskereszt 2.) (1979) 40% 3★

Számomra/szerintem a világ egyik legrosszabb filmje, de nem szigorú tárgyilagosságában. Nem mintha szép, jól eljátszott vagy figyelemreméltóan megkomponált darab lenne, de nyilván nem tragikus a végeredmény. Ám a „miért látjuk ezt?” kérdésre egyszerűen nincs épeszű válasz…

A Vaskereszt nem volt folytatható film, annak ellenére sem, hogy a vége nagyon prózai és gyakorlatias okokból lett olyan, amilyen – Peckinpah pénze elfogyott, úgyhogy a rendelkezésre álló alapanyagokból összedobtak egy hatásos, de végiggondolva finoman szólva nyitva hagyott lezárást a mozihoz. Ennek ellenére sem tűnik ízléses és átgondolt dolognak egy Vaskereszt 2., és vélhetően érezték ezt a film forgalmazói is, hisz nem minden nyelvterületen hivatkoznak direkt második részként a darabra.
Mindemellett… Az első intő jel, hogy McLaglen lett a rendező. Egész pályafutása során, pontosabban ettől a filmtől kezdve felváltva készítette a jó, eredeti darabokat és a megfáradt, folytathatatlan filmekhez készült, erőteljesen tévéfilm-ízű folytatásokat. Idős, kiöregedett színészeket illesztett vissza régi, dicsfényes típuskaraktereikbe, újra katonát faragott a bőven hatvan pluszos (vagy minimum annyinak kinéző) Gregory Peckből, Robert Mitchumből, Lee Marvinból.
A második intő jel Richard Burton. 54 évesen vállalta be Steiner szerepét, de egész karrierjét átfogó alkoholizmusa miatt egyrészt kinéz legalább hatvannak, másrészt látványosan képtelen egy golyók elől szögdelő katona szerepét fizikai értelemben hitelesen megvalósítani. Súlyosbítja a helyzetet, hogy mimikai játéka és előadása Steven Seagal szebb napjait idézi meg, a néző számára lehetetlen megítélni, mennyire akarja, mennyire gondolja komolya a szerepét – nem tesz bele sokat, az egyenruha meg úgy áll rajta, mint tehénen a gatya.
De egészében véve a film minden létező külsősége úgy áll a megálmodott történet szellemi vázán, mint az a bizonyos ruhadarab azon a bizonyos haszonállaton. Nem szép a díszlet, nem is igazán hiteles, a film elején felváltva döntik ránk egy ránézésre jugoszláv háborús nagyeposz téli képeit, majd az első Vaskereszt tavaszi-nyári csatajeleneteit. A szereplőkön feszülő egyenruhák, a kezeikbe adott fegyverek esetlenül mutatnak, a színészek nem lakták be a körülöttük megteremtett világot. Robert Mitchumnak egy jelenetben még az is gondot okoz, hogy lekászálódjon egy tankról. A Vaskeresztből átmentett néhány európai színész jelenléte nem oszt, nem szoroz, bár velük kapcsolatban is elgondolkodtató, hogy ők most tulajdonképpen trollkodtak-e, édes mindegy alapon berukkoltak, mert mégiscsak hollywoodi filmes gázsit kaptak, vagy éreztek valamiféle potenciált a folytatásban… Utóbbi kapcsán egyébként még maga Coburn is elgondolkodott a visszatérésen, de a végeredményt látva, jobb, hogy távol maradt – ugyanakkor Burton, ha lehet, még tovább rontotta az amúgy is lehetetlen projekt helyzetét. Véronique Vendell szerepe a legkacifántosabb, hisz az első részben meghal, ráadásul nagyon kell kutatni, hogy megtaláljuk őt a meglehetősen nyomasztó jelenetében, itt viszont teljesen új karakterként tér vissza. Nem is értem a logikát ebben a „cameo”-ban.

Jól csengő nevek, jól csengő előzmény, jól csengő bármi – ez egy förtelmesen rossz film, abszolút nem ajánlott, és több év emésztgetés után is megdöbbentő, hogy egyáltalán létezik. Kicsit mint a Gladiátor 2.. De tényleg…