Ütközetben eltűnt (Ütközetben eltűnt 1.) (1984) 58% 19★

Chuck Norris alapvetések után kutatva ez a film nagyon adja magát, főleg mivel remek bizonyítéka annak, hogy a kis költségvetés és a szigorú zsáneri keretek nem zárják ki törvényszerűen a minőségi kivitelezést. Ámbár ennek utólagos felismeréséhez talán kellett az a fanyalgó lenézés is, amivel sokan illették Chuck Norris mozijait, sokkal mélyebbre becsülve azok színvonalát a valóságtól.

A film elsőszámú báját az adja, hogy miközben ilyen-olyan tekervényes úton tényleg valamiféle koppintása a második Rambo filmnek, Norris jelenlétének és a Cannon kis költségvetésű filmgyártásban jeleskedő technikai hátterének köszönhetően az Ütközetben eltűnt mintha hitelesebb, életszerűbb induló lenne ugyanabban a versenyben. Nézzük csak meg a két hőst: Norris a késő hetvenes évek divatja szerint megjelenő átlagember, akcióhős mivoltának legérdekesebb vetülete, hogy nem egy látványos izomkolosszus, fizikai teljesítőképessége mégis megkérdőjelezhetetlen. Vele szemben Stallone a bongyor hajával, a magára aggatott arzenállal és a robbanó nyilaival megközelítőleg röhejes, vagy legalábbis menthetetlenül rosszul öregszik, amolyan tipikusan túlpörgetett nyolcvanas évek feeling sugárzik belőle.
A másik oldal a Cannoné. Nekik nem tellett látványos helikopteres akciózásra, de rendkívül ízléses üldözéses, épületmászós, hajós, dzsungelben lopakodó szekvenciákat tudtak leforgatni pusztán ügyesen elhelyezett kamerákkal, vágásokkal. Korunk akciófilmes kínálatát ismerve meghökkentő lehet modern szemmel végignézni ezeket a valóban leforgatott, nem is túl vad, a jó koreográfia miatt mégis izgalmas és látványos jeleneteket.
Norris persze száz százalékban önmaga, sokszor kibukik színészi képességeinek korlátoltsága, de ilyen pillanatból legalább nincs sok a cselekményben, illetve szigorúan a film műfaját nézve nem is érdemes tőle sokkal többet elvárni. Az ikonikus vízből kiemelkedve géppuskázós jelenet is összevethető Stallone témába vágó felvételeivel – hogy melyik a röhejesebb vagy épp hogy emlékezetesebb, ikonikusabb, valamennyire ízlés dolga, de számomra Norris előadásban ez és így megáll a lábán. Ugyanebben a vetületben a sztorit mozgató alapötletek letisztultak, egyszerűek ugyan, mégis közérthetőek. Braddock semennyire sem Amerika elfeledett nemzeti hőse, immáron kizárólag a bajtársai életéért küzd, és mivel a Cannon nemzetközi biznisz volt, nekik vélhetően nem is volt céljuk megfelelni a Reagan-éra Hollywoodal szemben támasztott elvárásainak.

Van ebben némi nosztalgikus felhang, nem is tagadom, de nálam ez a film működik, mivel tökéletesen átadja nekünk a Chuck Norris-jelenség esszenciáját. Számomra ott van a szeren!

Hat azert jocskan megkopott ez a film az evek soran, de egy lassitva lovoldozo Norrist latni mindig nagy orom :)