Toxikoma (2021) 77% 208★

Az még csak hagyján, hogy alig volt bármiféle köze az eredeti regényhez (még maga a Toxikoma kifejezés sem lett megmagyarázva, nem csoda, hogy sokan “Toxikómának” mondják, na de mindegy…), de ilyen szintű logikai bukfenceket véteni, és ezáltal legalja primitív filmmé válni elismerésre méltó.
1. Csak úgy kedvünkre lehet ki-be sétálni a kórház épületéből, és behozni a nyalcsit?
2.A folyosókon is igazából nyugodtan lehet kedvünkre keresni szobákat, ahol belőhetjük magunkat?
3. A filmben egyszerűen semmilyen következménye nem lesz annak, amikor a karakterek drogoznak. Elhozunk magunkkal egy random macit, és kész, utána ép fejjel tudunk veszekedni, kommunikálni. Belőjük magunkat, majd szexelünk egyet, no de, amikor az orvos ránk nyit, mi egyből vigyázzba állunk, es mehet a gondolkodás, a lecseszés, az ide-oda szúrogatások, mintha csak tökéletesen tiszta lenne a fejünk, nem probléma, hogy előtte egy tíz perccel szúrtam be a tűt a karomba.
4. Olyan, hogy elvonási tünetek, nincs ebben a filmben. Tulajdonképpen a drog rossz, ennyit tudtak az alkotók is. Nincsenek miértek, a főhősünk annyira nem is vágyik a cuccra, csak néha néha eszébe jut (persze a fordulópontoknál), és akkor jöhet újra a szer.
5.Ha már fordulópontok: a kötelező “közönségfilmes”, legalábbis Herendis gondolkozás szerinti forgatókönyv elemek hihetetlen butává amortizálták az összes karaktert, Csernus is. Mi ez a szerelmi szál? Miért sértődünk be mindenen? Miért ütünk meg egy pácienst? Csernus amúgy mindig a szabadban tart csoportos terápiákat, nem szürke, kihalt teremben… Erre sem lehetett odafigyelni?
6. Csernust kirúgják a film szerint. (Ezt sem értem, de mindegy.) Akkor miért az a záró szöveg, hogy Ő MARADT. Nem rajta múlott, hogy marad e, vagy mikor jön vissza, hiszen kellett egy úgyszintén erőltetett, csúnya, rossz, gonosz igazgató bácsi.

A fejemet vakarom, hogy ilyen bugyuta, rosszul, vontatottan, erőltetetten összerakott filmet hogyan tudnak itt sokan egekig magasztalni, de nekik javaslom Győző könyvét inkább.
És, hogy Győző, mint “executive producer”, hogyan tudja ezt a filmet így reklámozni? Ugyebár, ne feledjük, még most is pénz beszél…

Nehéz film, nehéz történet. Mint minden, ami függőségről szól és igaz történet alapján. Szabó Győző ráadásul híres, közkedvelt figura, akit a látottak alapján nem lehetett egyszerű szeretni a ’90-es években. Én akkor még gyerek voltam, semmi emlékem nincs róla, mint színészről, viszont ismerem az ő arcát és Molnár Áronét is, ezért én végig az utóbbit láttam az előbbi helyett. Áron hiteles volt, bosszantó és sokszor utálatos, de én azért megemlíteném Bányai Kelemen Barnát, aki kiváló Csernus volt, nem éreztem azt, hogy egy színészt látok a Doki szerepében. Persze vannak a történetben fiktív elemek és szívesen néztem volna még, de a lényeg megvolt. Kicsit hosszú, vannak üresjáratai, nekem tényleg hiányzott, hogy jobban átérezzem azt, hogy Győzőben megtörtént a váltás, hogy kattant nála valami, de jó és érdekes filmnek tartom, a drogos képzelődések látványa pedig nagyon szép. Az igazság az, hogy a végén engem a Csernus szál sokkal jobban meghatott, de egyértelműen azért, mert nem szerettem Győzőt.

Egy dolgot tartok nagyon fontosnak. Az én emlékeim szerint a kétezres évek környéki Csernus egy piperkőc, néha vasalt hajú díszb…, aki ráadásul játssza az agyát, affektál, ordibál fűvel fával. Vissza lehet nézni a saját műsorát, szerintem fele olyen férfias nincs, mint a Bányai Kelemen Barna alakítása, de döntse el mindenki magának. Nem az alakítást becsmérlem ezzel, a színész mindent megtesz, jól hozza a világfájdalmas, undorkodó arckifejezést, meg remekül húzkodja a szemöldökét, forgatja a szemét. De mégis úgy érzem, hogy ez egy idealista Csernus, egy másik vetített kép, nem az enyém, egy hérosz, amit nekem nem megy elhinnem.
Lényegtelen részlet, de a film hellyel-közzel tetszett. Jó pillanatok voltak a tripes haluzások, és a csoportterápiák, a való életbe való visszalépés nehézsége. Bár már a didaktikusság határát súrolta Győző elbeszélése, de a film ezen része mégis élvezhető maradt. Az már másik kérdés, hogy mennyi a logikai buki az egészben, ez ugye tömegfilm, kevésbé nehéz dráma sajnos. Nem jött be Csernus romantikus mellékszála sem, az olyan ugyan már, ez tuti csak fikció szintű dolognak tűnt. Meg a vége is olyan fura és hatásvadász. Nem jött át rendesen, hogy a Győző meg a Csernus mitől lettek országos haverok, de az látszott, hogy mindkettő irdatlan nagy barom tud lenni. A lényeg, hogy annyi ellentét között legyen egy-két közös pont, a függőség meg a bunkóság úgy látszik elég egy barátsághoz.
Bakancslistára tettem a könyvet, bár arról is hallottam hideget, meleget.

Kicsit másra számítottam: azt gondoltam, hogy kicsit többet tudunk meg Győző drogos életéről. Egyfajta ívet reméltem, ami megmutatja, hogyan került bele és hogyan szokik le. Értem én (vagy legalábbis sejtem a könyv olvasása nélkül), hogy maga Toxikoma cím is a két ember szembenállásáról szól, akik különböző függőségben szenvednek. De én személy szerint nagyobb időszakot felölelő filmben bíztam. De amúgy nem rossz film és az alakítások is hibátlanok, csak mást vártam.

Jó kis film ez. Még egy Holt költők társasága-élmény is kijöhetett volna belőle.
Ami szokatlan és örömteli, hogy nagyon jó a forgatókönyve. A sztori főbb állomásai következetesen vannak kiépítve, megfelelő ritmussal következnek, és bár semmi meglepőt nem hoz, egészében mégis hihető. Ilyen az, amikor az élet sablonját sikerül élettel megtölteni. Molnár Áron filmes jelenléte olyan intenzitású, hogy még akarom filmben látni. Nem lehet az, hogy a hormontól duzzadó, primitív fickó ábrázolása miatt jön csak ez ki ennyire. Szegény Csernus-utánzatnak nem is marad sok levegőrészecske mellette. Amúgy nem az igazi Csernust hiányoltam: sőt nagyon okos és helyénvaló, hogy nem velük játszatták el a szerepeket. Valahogy a figurában, és azt hiszem, bátran mondhatom, a színészben erősebb volt a jóemberség, a jóindulat, és az adott jelenetekben nem tudtam azt érezni, amit a páciensek vagy a nővér érzett. Vili volt, hogy bunkó, de ahogy ő volt bunkó, ott mindig maradt levegő visszaszólni, visszakérdezni. Jó a hangja, a viselkedése, mindent megtesz az elképzelhető határig, de ennél keményebbre voltak kitalálva azok a megszólalások. Amúgy a végén Éva nővér további sorsa is megért volna egy említést…
A történetvezetés tehát alapvetően hagyományos, a filmezési technika a klasszikus elemeket hozza, tehát ezen a szinten semmi különös, de egészen jó színészi teljesítményekkel abszolút átélhető történetet kaptam.

Hosszú idő után egy magyar film, ami felkeltette az érdeklődésemet és most debütál. Ráadásul, azt kell hogy mondjam, erősebb filmet kaptam, mint vártam. Bár az, hogy moziban láttam, nálam alapból dob az élményen. Igazából volt itt minden, ami egy ilyen filmbe kell és szerencsére hitelesen is mutatták be. Sőt, aki kicsit érzékenyebb az ilyesmire, azt lehet, hogy meg is fogja viselni. Nem véletlen a tizennyolcas karika. Nem olvastam a könyvet, amiből készült, ezért nem is tudom mondani, hogy méltó feldolgozása ez a film, de szerintem a készítők kihozták a maximumot. Le a kalappal.

A Toxikoma egy igazán jól sikerült film. Nem, nem csupán „magyar” film, hanem úgy összességében, kiváló film. Stabil rendezés, egy elmesélésre érdemes történet jó gondolatmenetek oldaláról megragadva, gondolatébresztő és elrettentő képsorokkal tálalva. A játékidőből ugyan lehetett volna faragni, de akkor kevesebb reflektorfényt kap a két csodálatos főszereplő, akikből viszont sosem elég. Kicsit a párbeszédeken kellett volna még finomítani, illetve a zene is lehetett volna erősebb, de ezek nem sokat vonnak le a mozi érdemeiből. Ha érdekel Szabó Győző élete, ha nem, erre mindenképp érdemes beülni.

Jó film volt. Nekem tetszett. Közönségtalálkozó keretében néztük meg, utána még beszélgettünk a filmről a színészekkel és a drog társadalmi hatásairól. A könyv miatt és Csernus miatt is voltam kíváncsi a filmre. Az ábrázolás elég naturálisra sikeredett. Érdekes, mert magyar filmek nem foglalkoztak még nagyon ezzel a témával. Felhő a Gangesz fölött c. film volt ilyen.

Jelenleg nincsenek szavaim ehhez. Nézd meg. Kötelező.

Különös ellentétek halmaza ez a film, Molnár Áron megosztó jelenségként vélhetően legalább annyi eltökélt utalót vonzott már hozzá, mint rajongót, de több más fronton is teljesen jogos kérdések merülnek fel a produkcióval kapcsolatban.

Az egyik leglátványosabb problémakör mégiscsak a színészválasztás, és ezen a körön szeretnék én is túlesni, mert bár erősen szubjektív szempont, de egy színész kisugárzása és nézőre gyakorolt hatása nem söpörhető a szőnyeg alá. Személy szerint Molnárt nem tartom egy kedvelhető, szerethető figurának, teljesen függetlenül magától az eljátszott karaktertől. Ez azért lehet kritikus tényező, mert Szabó Győző vele ellentétben éppen hogy olyan típusú fickó, aki több szimpátiát és ebből fakadóan türelmet, toleranciát vált ki a szemlélőből, magyarázva ezáltal, miként maradhat felszínen egy drogoktól egyre megbízhatatlanabbá, elviselhetetlenebbé váló ember.
Sajnos nem lehetünk teljesen megelégedve a kivitelezéssel sem. Miközben van egy csomó ígéretes, szép, kiemelkedően esztétikus vizuális megoldás a filmben, a rendezés és a bemutatott élethelyzetek néha igen felszínesnek és hiteltelennek hatnak. Rögtön a film elején egy reggeli tévéműsor felvételét reprodukálják a készítők, ami bőven nem a Szabó Győző által (akkoriban, vélhetően) ilyen célból látogatott kereskedelmi tévés produkciókat, hanem körülbelül a Budapest TV-t juttathatja az eszünkbe, de a színházi előadás megjelenítése is pocsék, mintha direkt a rossz színházi sztereotípiákat akarnák általa ábrázolni. A sztori a későbbiekben is mintha túlságosan is közönségfilmes irányokba kanyarodna, kemény és naturalista is akar lenni, meg befogadható és „nem túl szörnyű” is egyszerre, általában véve úgy érzem, találhatunk benne bőven kiaknázatlan kérdéseket és helyzeteket.
Nagyon nem állt össze a hang: el tudom képzelni, hogy konceptuálisan, meg hogy ez valamiféle realizmus akar lenni, de ez a manapság a hétköznapokban is igen divatos félig csukott szájjal nyammogás és hadarás kizárólag idegesítő, nem ér el más hatást. Néha elgondolkodom, okos dolog-e az a több évtizedes vita a magyar film kapcsán, hogy a színészeink nem tudnak különbséget tenni a színházi és a kamera előtti megjelenés között. Míg ezen rágódtunk, berobbant egy ifjú színészgeneráció, ami konkrétan alig tud beszélni – mutogatnék itt félszegen az egyébként nagyon kedvelhető Labán Rolandra is, aki a Marsra magyar!-t hadarja végig érthetetlenül…

Nem rossz film, de nem is igazán jó, benne van sok jellegzetes magyar filmes nyomelem, ami miatt sokan élből nem hajlandóak foglalkozni a hazai gyártású mozikkal, és a bemutatója óta már eltel annyi idő, hogy kiforrjon, lesz-e belőle valamilyen kultfilm, vagy jelképes erejű dokumentációja a drogok rabságában élő emberek küzdelmeinek. Szerintem nem lett, és jobb is, hogy nem lett.