The Happy Prince (2018) 70% 7★

A filmet a tegnapi bécsi premiervetítésen volt alkalmam megtekinteni eredeti nyelven, felirat nélkül. Mindezt csupán azért emeltem ki, mert a mozi kora este kezdődött, amikor én már „elhasznált voltam az egész napos talpalástól, mint a rongy”, s ezért könnyen lehet – sőt, biztos – hogy bizonyos dolgok felett elsiklottam, vagy nem pont úgy értelmeztem, ahogy… Ettől függetlenül úgy érzem, hogy a lényeg teljesen jól átjött. :)
Oscar Wilde – és főleg Colin – miatt voltam kíváncsi erre a történetre, és bevallom, e tekintetben nem is okozott csalódást. Végig lekötött, és nem bántam meg, hogy külföldre mentem érte.
Hol is kezdjem? A film hangulata egészen érdekes. A korszakot nagyon hozza, és emellett mégis van benne egy adag klasszikus „mesebeliség” is. Véleményem szerint dobott a cselekményen a francia szál: imádtam a nyelvet (Rupert gyönyörűen beszél franciául!) ami meglepő módon a teljes játékidőt tekintve kifejezetten tetemesnek mondható. A helyszínek, a miliő pedig egyszerűen káprázatos, szinte éreztem a kocsma-, és dohányszagot, a pacsulikat… Hatásos, na.
Rupert Everett játéka egyszerre zseniális és abszurd. Végig lestem, mit csinál és hogyan, ugyanakkor képtelen voltam elvonatkoztatni attól a teátrális eszköztártól, amit alkalmazott. Mondjuk, ez nekem már a film előzetesében is szemet szúrt, de sajnos (?) mindez kerek egészként is pontosan ugyanilyen maradt. Leginkább olyan volt őt nézni a vásznon, mintha egy színházi közvetítés felvételén produkálná magát. És ugyanez a stílus jellemzett még sokakat, beleértve a másik (úgymond) főszereplőt, Colin Morgant. Ezzel pedig nem igazán tudtam – és tudok – mit kezdeni.
Hogy miért? Mert ha teljes castra levetítve nézem a teljesítményeket, akkor emiatt ez elég vegyessé válik.
Ékes példa Colin Firth. Na, hát ő filmszínészkedett, minden gesztusa, hangsúlya, rezzenése végtelenül természetes volt. Hibátlan. Aztán, aki még hasonló élménnyel tett gazdagabbá, az Edwin Thomas. Nála sem épp azt érzékeltem, hogy mozi helyett színházban ülök…
Emily Watson is a „filmes tábort” erősítette, és alapvetően tetszett a feleség szerepében, ami viszont akkora energiákat nem követelt. (Szerintem.)
Remek húzás volt, hogy Oscar Wilde kevésbé barátságos, illetve antipatikus arcát is megmutatták, hogy hús-vér emberként ábrázolták, és úgy tudták ennek ellenére mégis nagyon szerethetővé (?) tenni, hogy bizony „voltak neki dolgai dögivel”. :D Nagyon tetszett, hogy a homoszexuális vonalat nem szégyellték „párhuzamba állítani” a gyerekekkel / kiskorúakkal való viszonyával is. A francia kissrác… hű. Bevallom, először néztem nagyot, hogy ennyire felnőttként kezeli őt és nincsenek előtte úgymond titkai intimek sem, viszont (!) a srác is olyan éretten viselkedett… (Ennek ellenére mégis megmaradt gyermeknek, aki várta a mesét. :))
Ami szintén megvett kilóra: ahogy végigvitték a történetben Oscar meghurcolását… Belegondolni is szörnyű, milyen nehéz lehetett neki akkoriban: még nagyobb megvetés, ugyanakkor őt sem hagyta nyugodni, hogy hiába játszik azonos csapatban, mégis van két gyereke, meg egy nő, akit elvett feleségül…
A jelenet, amikor az a suhanc banda elkezdi őt cukkolni, aztán meg üldözni az utcán (plusz Reggie-t és Robbie-t)… Uhh. :( Az egészen egyszerűen fájdalmas volt.
Jól elkapott a történet szimbolikája is: ami engem a leginkább megfogott, az a szenteltvizes jelenet. Milyen találó, egek!
Reggie meg azt hiszem, hogy egy igazán tündéri ember lehetett, aki végig ott volt a barátja mellett és fogta a kezét. És pont úgy szerette, ahogy van. :)
Bosie-val nem igazán tudtam mit kezdeni. Bár ő van nagy szerelemként beharangozva, ez a vászonról nekem annyira nem jött le. Szerény véleményem szerint nem volt meg a kellő kémia, plusz szegény Colin Morgan is olyan „ijesztő” nekem. Hogy mondjam ezt más szóval…? „Primadonna”. Megjegyzem, az égvilágon semmi bajom a melegekkel, meg nem vagyok előítéletes és semmi ilyesmi, de ez a Alfred itten nekem nem volt elég nagy szerelem. És emiatt a film végén spoiler… :)
A "talján kitérő"ről meg csak annyit, hogy nekem nem hiányzott egyáltalán. Ráadásul az a pincér is… Fúj. xD Még bottal se. :D Ráadásul olyan ostoba egy népség volt ott… hogy határozottan fájt nézni. spoiler xD És mikor anyóspajtás berontott az ádámkosztümös-buliba… Jesszus. :'D
Szóval, mindent egybevetve ez egy egészen jó film, és hatványozottan ajánlott annak, aki rajong a brit klasszikus irodalomért / Oscar Wilde életéért és / vagy munkásságáért. Azoknak viszont nem, akik viszolyognak a homoszexuálisoktól, mert itt aztán vannak bőségesen. :D

Lehet, hogy épp jókor találtuk meg egymást ezzel a filmmel (lehet, hogy szükségem volt már egy jó kosztümös drámára, csak épp nem voltam ennek tudatában), de nekem ez most nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-de tényleg nagyon tetszett.
A film minden szempontból csodálatos alkotás. A díszletek, a ruhák magával ragadóak és amennyire meg tudom ítélni, korhűek. A fényképezés is fantasztikus, egy-két jelenetnél bevallom, elkalandoztam pár percre, mert nem bírtam levenni a szemem az épületbelsőkról és/vagy a fényjátékok vonták el a figyelmem. Szeretem a vizuálisan gondosan megkomponált filmeket Bright Star, I'm looking at you, szóval már ez a szempont is teljesen magával tudott ragadni. A zene is csodaszép lett, tökéletesen illeszkedik a történethez és a látványhoz; rá is fogok keresni a későbbiekben. Tehát a történetből és a szereplőkből még semmit nem láttam szinte, de máris félig megvettek kilóra. Upsz.
Nem olvastam ugyan részletes értékeléseket @Londonna-én kívül (itt mondjuk nincs is, az imdb-t meg lusta vagyok átnyálazni), szóval csak az angol irodalmas ismereteimre támaszkodhattam nézéskor, ami, valljuk be, nem túl sok. Ugyan nagyon szeretem Wilde-ot és tudok is róla ezt-azt, leginkább a pereit illetően, az életének többi állomását viszont csak felületesen ismerem, így rengeteg újdonságot tartalmazott a történet. Bosie kijelentése a film végén rendesen arcul csapott, annyi igazság volt benne: míg nem láttam a The Happy Prince-t, halvány lila gőzöm nem volt, hogy kicsoda Robbie Ross, és hogy milyen szerepe volt Wilde életében; csak a „nagy szerelem” volt ismeretes számomra, „the love that dare not speak its name”-mel meg minden egyébbel együtt. Ennek tükrében izgalmas volt számomra egy teljesen más szemszögből figyelni az eseményeket, és, főleg Bosie-t, egy új, mégha nem is túlzottan megnyerő, oldaláról megismerni. Elképesztett az a szinte színtiszta negativitás, amit a karaktere sugárzott, felületes tudásom alapján egyáltalán nem ilyennek képzeltem őt. spoiler Ő volt az egyetlen, aki iránt nem tudtam sajnálatot érezni (mondjuk nem is nagyon volt miért). A többiekért azonban vérzett a szívem, nem egyszer könnybe is lábadt a szemem. Nyilván azt nem tudom meghatározni, hogy mennyire hitelesen dolgozza fel Wilde utolsó éveit a film, de a kedvet mindenképpen megadta a kutatáshoz, ez pedig már hatalmas pozitívum.
Ennek megfelelően a színészi játékra sem tudok panaszkodni Colin Morgant most láttam először ilyen antipatikus szerepben, de szerintem jól állt neki a díváskodás; a szőke hosszított haj már nem annyira. :D Rupert Everettet és Colin Firth-öt nézve pedig sokadszorra is felrémlett bennem, hogy még mindig nem láttam az Another Country-t, PEDIG… pedig már ránézésre is kedvenc az a film. Mihamarabb sort kell rá kerítenem. Az itteni performanszukra visszatérve, hozták a szokásos színvonalat. :) Edwin Thomast ezidáig nem láttam sehol, de nagyon meggyőző volt az alakítása, Robbie hipp-hopp a szívembe lopta magát, azt hiszem, talán ő volt a legszerethetőbb figura mindenki közül. Emily Watsont is kezdem egyre jobban megkedvelni, bár kis szerepe volt itt, hitelesen formázta meg az összetört feleség alakját.
Hiába nyúlik végtelenül hosszúra ez az értékelés, nem bírom nem megemlíteni azt a motívumot, ami miatt tíz csillagot adtam erre a filmre és elfoglalhatta helyét a kedvenceim között; ez pedig A boldog herceg metaforája. Kislánykorom óta ismerem és szeretem ezt a történetet, így mikor egyetemista fejemmel rájöttem, hogy Oscar Wilde alkotása, egészen elképedtem. A gyerekkori kedves emlékek miatt viszont sosem gondoltam arra, hogy életrajzi szempontból közelítsem meg ezt a keserédes mesét, vagy hogy egyáltalán elemezzem. Így egyszerre volt érdekes és torokszorító ezt a számomra új, önéletrajzi értelmezést látni a vásznon, ami az amúgy is szomorú mesét szinte elviselhetetlenül melankolikussá tette számomra. Ezt azonban nem negatívumként írom, sőt, ez volt az, ami miatt végeredményben igazán a szívembe zártam ezt a filmet. Nagyon sajnálom, hogy mind imdb-n, mind itt ilyen méltatlanul alacsony a pontszáma; ennél szerintem sokkal többet érdemel. Bátran ajánlom azoknak, akik szeretik a lassú sodrású, melankolikus, irodalmi témájú, és/vagy kosztümös filmeket. Szerintem ők nem nagyon tudnak csalódni. :)

nagyon vártam. csalódás volt.