The Children Act (2017) 84% 13★

Wow! A film első felében még az új székemet teszteltem, hogy mennyire lehet hátra dönteni a támláját, mert úgy gondoltam, ha ez így folytatódik tovább, akkor el fogok aludni. Aztán olyan fordulatot vett a történet, hogy minden érzékszervemmel rátapadtam a monitorra. Úgy látszik az írók is felébredtek, mert az addigi lapos és sablonos párbeszédeket leváltották a filozofikus, elgondolkodtató dialógusok.
Terítékre került minden: a vallás, a jog, a szabad akarat. Egyszerűen nem tudott pártatlan maradni a néző. Szeretem, amikor ennyire belevonnak egy filmbe, hogy gondolkodjak együtt a szereplőkkel.
Emma Thompsont alapból kedvelem, úgyhogy nem ért váratlanul, hogy mennyire jó alakítást nyújtott. De itt valami elképesztően briliánsan sziporkázóan jó volt.
Fionn Whitehead nevét is érdemes kiemelni, mert tökéletesen passzolt a szerepére. Még akkor is, ha a sminkesek kicsit túltolták a haldokló fizimiskáját. Irreálisan lila lett a feje… de biztos csak a fényviszonyok voltak rosszak, no mindegy.
Amit sajnáltam, hogy a Tuccira aggatott karakter ennyire… semmilyen lett. Sokkal többet bele lehetett volna vinni és itt egyértelműen az írók voltak a ludasok. De ugyanúgy hanyagolták a szülőket is, pedig őket is szét lehetett volna cincálni, elvégre a gyerekük nem hiába lett olyan, amilyen.
A zárással viszont elégedett voltam, így megbocsátok mindenért. Kap egy erős 9-est.

Ha egy színész ennyire kiemelkedő alakítást nyújt, akkor néha elgondolkodom, nem az történik-e, hogy az egyébként többször bizonyított képesség a közepes matéria előtt egyszerűen kontrasztosabban látszik. Nehéz ezt megítélni, hiszen a színészi játék nem csupán kiemelkedik, hanem az egészet magával emeli. Emma Thompson annyira jó itt, hogy szinte senki más nem látszik tőle. Talán csak a segédje. Igen. A férje bizonyosan nem.
Másrészt viszont nem kérdés, hogy silány anyagból még a legzseniálisabb színész sem tud kiválót alkotni. Ahhoz legalább a közepes kell – ami azt is jelenti, hogy a közepesnek bizonyos részletei az átlagosnál jobbak. Ez a történet olyannyira egyetlen emberre koncentrál, hogy figyelmen kívül hagy sok minden egyebet, de cserébe ez az egyetlen jellem- és helyzetrajz a legfontosabb elemeiben hiteles és határozottan megrajzolt. Nagyon plasztikus a problémahalmaz is, és örömteli, hogy egy nő életén látjuk, milyen az, amikor valahol a középkorúságnak is a vége felé már csak a lelki rutinok működnek az élet minden terén, és a maximumot csak és kizárólag a munkavégzés során nyújtja valaki. Hogy ebből végül is ki lehet zökkenni, ahhoz ezúttal két kitartóan és nem mindig a legfinomabb módszerekkel, ám vitán felül állóan áldozathozatalra készen kérlelő férfira van szükség.

Ez olyan film, aminek ha vége van, csak ülsz és hagyod hogy végig menjen a stáblista, mert annyira felkavart.

Egy biztos: nem kerül be az újra és újra megnézős filmek közé viszont mégis egy hatalmas hűha élmény a kemény téma ellenére is.
Emma Thompson nem meglepően csodálatos, Fionn Whitehead-re pedig úgy gondolom, hogy még jelentős szerepek várnak a jövőben. Stanley Tucci szerepéből egy hangyabokányit többet is kihozhattak volna, de egye fene, nem ő volt most a központban.
Nem mellesleg: imádom, amikor a kedvenc színészeimet közös filmben láthatom együtt.