Sztalingrád (1990) 30% 1★

A megannyi Sztálingrád-tematikájú mozi között ez a darab totálisan elsikkadt, ez pedig abszolút érthető is. Minden ízében a szovjet propaganda hagyományainak megfelelő produkció, mely a csatát epikus, de nem feltétlenül hiteles, színpadias, de nem eléggé drámai formátumban ábrázolja, egy ma már nagyon nehezen befogadható formanyelv alkalmazásával – tetejébe amerikai pénzből, amerikai vezető színésszel a stáblistáján.

Igen, van a dolognak egy kis Honfoglalás szaga, bár nem Powers Boothe főszerepe (nagyjából egy óra után tűnik fel először a filmben) a legnagyobb kérdés, sokkal izgalmasabb a befektetői háttér: Clarence Avant fekete zene- és filmproducer volt, az idén elhunyt Quincy Jones pedig valószínűleg a XX. századi könnyűzene egyik legfontosabb-legbefolyásosabb figurája – hogy nekik mi közük volt Ozerovhoz, egyáltalán hogyan keveredtek egy epikus késő-szovjet történelmi film finanszírozási folyamatába, elképzelni sem tudom!
Maga a film azonban ezer módon ismerős lehet azoknak, akik látták a hatvanas-hetvenes évek jugoszláv partizáneposzait. Látványos, ám meglehetően ingerszegény, nagy történetet felölelő, de a részletek között elvesző mozi ez, amiben Hitleren és Sztálinon át feltűnik egy rakás szovjet tiszt, kiskatona, igazi hősök és történelemformáló nagy államférfiak, a kissé nagyvonalú csatajelenetekben meg különböző színvonalon németre maszkírozott orosz tankok robognak keresztül az üres, füsttel borított sztyeppén – három órán keresztül.
Számomra ez a tipikusan szláv stílus már karcolja a kibírhatatlanság határát, és akkor még nem vettük hozzá a dologhoz azt a jellegzetesen fakó, tompa, mindent sematizáló kameraképet, ami ugyancsak a fent említett jugoszláv produkciókból lehet talán a legismerősebb. A színen mozgó rengeteg karakter miatt érdemi színészi munkáról nagyon nehéz beszélni – Boothe is pontosan úgy belefagy Csujkov tábornok szerepébe, ahogy tették azt az amerikai legendák a jugoszláv háborús mozikban. Orosz kollégái valószínűleg rutinból hozzák a háborús hősök egydimenziós figuráit, maga a történet pedig csak annyi változatosságot, valószerűséget, realitást enged bele az emberi drámába, amennyit a Sztálin halála után bekövetkező Olvadás időszaka már megengedett egyszer anno.
A mozi legepikusabb pillanata számomra a vége főcím volt, amikor a sztálingrádi emlékművek képei alatt megszólalt Csajkovszkij zongoraversenye – ezt azért kellőképpen elkapták, és tényleg, ha egy nemzet büszke lehet egy nagy győzelmére, hát az oroszok Sztálingrádra mindenképpen és feltétel nélkül!

Semmilyen formában nem ajánlom, mai szemmel a nézhetetlenséggel határos ez a mozi: vannak tőle sokkal-sokkal jobb orosz háborús filmek és Sztálingrád témájú, más felfogásban készült filmek is.