Szent Johanna – Jeanne D'Arc (1928) 88% 28★

Én nem teljesen csendben láttam, hanem a Richard Einhorn-féle, hozzá írt zenével. Azzal állíthatom, hogy megtette a hatását. Állítólag sokáig elveszettnek tűnt, majd egy elmegyógyintézetben került elő egy fiókból. Hátborzongató, hogy ilyet néztek egy elmegyógyintézetben. Persze ez magát a filmet nem minősíti: fájdalmas és lélekborzoló. A pillanat, amikor még az anyja keblét szopó kisgyerek is felé fordul, maradandó.

Nagyon hatásos némafilm. Végig leköt. A közelik nagyon jól eltaláltak, akárcsak a karakterek arcai. A zene pedig tényleg erőteljes. Ajánlom.

Jézusom…ez nagyon kemény film volt. Az operatőri munka káprázatos, hihetetlenül erősek a közeli felvételek. Olyan erős és érdekes kötelék van Maria Falconetti játéka és Rudolph Máté kamerája között, hogy az szinte egyedi és páratlan a filmművészetben. A nő őrületbe fordult bambulásai néha kicsit sokak voltak nekem, de mikor látom, ahogyan ezernyi darabra törik az arca és síni kezd, az valami egészen elementáris erejű. Az a fájdalom, te jó ég. És 1928-as filmről beszélünk.
A színészetet és fényképezést is iskolapéldának kéne venni (most olvasom, hogy az is),
Nehéz film, de biztosan elő fogom venni majd később, mert ez a film egy csoda. Még akkor is, ha nagyon súlyos. És milyen jó, hogy előkerült 81-ben ez a film.

Szívszorongató alapmű.

Hihetetlen, hogy ’28-as film. Mármint nem az hihetetlen, hogy ’28-ban is készítettek filmeket, hanem az, hogy ennyire jó minőségben maradt ránk. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy majd’ 90 éves.
Az éles kép kellett is, hogy minél jobban lehessen látni Maria Falconetti arcát. Elképesztő mennyire látszott rajta minden érzelem. A legtöbb túlfizetett kortárs színésznő feleekkora tehetséggel sem rendelkezik.
Akaratlanul is előjöttek ködös emlékeim Milla Jovovich Jeanne d'Arc-járól. Tetszett a film, annak idején nagyot szólt és ki ne emlékezne Jovovich könnybe lábadó szemeire. Na, az fapofa volt Falconettihez képest…

Egészen érdekes film, ha hozzávesszük azt, hogy 1928-ban készült.
Nagyon sok a közeli az arcokról, szinte az egész történet ilyen közeliekből bontakozik ki, kezek, arcok, lábak, tárgyak részletei közelről. innen bomlik ki az árulás, a félelem, az elhivatottság, az átszellemülés és a belenyugvás. Nagyon különleges hangulata is van ennek a filmnek, érdekes kamerabeállítások, dinamikus vágások és még a díszlet és a látvány sem rossz. Nekem kicsit egy Brueghel festmény jutott eszembe a filmről.

Ahhoz képest, hogy mikor készült ez a film… még ma is van mit mutatnia. A filmkabineten belül (ahol én láttam) többször megjegyezték mások is, hogy meghaladta a korát, sőt lehet, hogy a miénket is, annyira előremutat.
Jóformán nem is tudom, melyik verziót láttuk, valószínűleg azt, ami az elmegyógyintézetből került elő (a bemutató filmkritikus is megjegyezte, hogy voltak itt jelenetek, amiket először látott, és ez volt már a 4. verzió ebből a filmből, amihez szerencséje volt), egy erőteljes orgonára épülő zenével. Nagyon hangos volt. És nagyon hatásos.
Az is elhangzott, hogy ez a verzió tulajdonképpen nem az eredeti, mert az elégett, és Dreyer nem akarta újraforgatni, így abból a jelenetekből vágta össze, amiket az eredetiből kihagyott, illetve nem tartotta őket jónak. Akkor mégis milyen lehetett az eredeti?
Néhol kicsit soknak éreztem Johanna szenvedését, az a sok közeli felvétel, ahogy szenved és sír… de ettől eltekintve megérte látni. Mondjuk nem hiszem, hogy szeretném másodszor is látni (talán a Richard Einhorn-féle zenével), de hát ha egyszer beválasztották a brüsszeli tizenkettőbe, akkor illik megnézni. :)

#Lumiere
#Filmový kabinet