Svejk, a derék katona (1957) 88% 12★

Már kislánykorom óta Švejk rajongó vagyok. Ki ne szeretné őt, most komolyan? :D

Ugyan Hasek Svejkje nálam a hosszú könyvek tipikus sorsára jutott (nem mertem elkezdeni őket, nem számítva A háború és békét), maga a Svejk-jelenség hírében eleve, filmes feldolgozásában tökéletesen magával tudott ragadni. Nem mintha a koncepció, a háború bemutatása és elítélése egy gyengeelméjű, őrült, mindenki által hülyének nézett, mégis az őrület tengerében tán egyedül emberien viselkedő személyen keresztül olyan eredeti lenne, legalábbis ma már, amikor az efféle szatirikus kifejezésmód mintha ismerős, számos filmben feltűnő dolog lenne. Lehet, mi már tényleg mindent láttunk és a nyugati kultúra az önismétlés útját járja…

Mindenesetre a Svejk kimondottan érdekes vonulata, hogy maga a konkrét háború csak utolsó órácskájában jelenik meg a vásznon, még szigorúbban nézve talán még később, és egészen odáig a háborús pszichózisról szól elsősorban. Arról, milyen átkozott dolog, amikor a hadsereg hirtelen ráteszi a kezét az addig civilben talán kisszerű, néha boldog, néha boldogtalan, de békében élő emberekre. Hogy hirtelen a személyiségek, az önálló nézettel rendelkező figurák elkezdhetnek félni a besúgóktól, sőt, ha nem a titkosrendőr, majd a sorozótiszt elkapja és humán erőforrássá alakítja őket. Arról, hogy a tömeg ugyanazokat a híreket az egyik percben éljenzi, a másikban rettegi. De a Svejkben nemcsak a háború mámorában és nyomorában tengődő társadalom, hanem maga a rátelepedő és helyzetével visszaélő hadsereg is megkapja a magáét – az állat módjára viselkedő, vagy éppen hogy pedáns, mégis aljas és az első próbatételen megbukó tisztek, a bohémek, akik azt hitték, az egyenruha lepattintja a ferdeszemű tekinteteket. Más kérdés, hogy ez utóbbi vetületben mégiscsak van valami végtelenül emberi: az ordenáré módon partiról partira élő, de saját gyarlóságával nagyon is tisztában levő tábori lelkész esetében, vagy akár Lukas főhadnagyot nézve, aki a sztori elején még pofátlan nagyvilági lébecoló, a vérzivatar közeledtével azonban újra és újra kivillantja humanizmusát.
A sztori nagy-nagy pozitívuma egyébként az, hogy egyetlen kézenfekvő dologgal nem foglalkozik csak, egész pontosan a Monarchiával, márpedig pontosan ez lenne az a kritikus tényező, ami számunkra idővel kétségkívül élvezhetetlenné tette volna a történetet. Nagy-nagy szerencse, illetve szerencsénk, hogy a film erre nem utal.
Stilisztikai szempontból a másik érdekes vetület maga Svejk úr. Számomra mindig is kérdéses volt, ő vajon valóban hülye-e, és az általa megjárt pokolba vezető út tényleg végig jóindulattal van-e kikövezve, avagy ő a korszak trollja, az a figura, aki átlát a szitán és az élet kegyetlenségére fittyet hányva bárgyú mosollyal tűri az abszurditást, tudva, hogy ez majd kihúzza őt a csávából. Azt hiszem, Svejk ezek között egészséges átmenet: beleláthatjuk viselkedésébe a dacot, az ellenállást, nem egyszer a ravaszságot, és a Forrest Gump által is képviselt egyszerűségből fakadó ártatlanságot is, de elsősorban mégis mások elé állított görbetükör marad. Mégsem állítanám, hogy teljes mértékben szerethető figura, sőt, tudom, hogy egyeseket a frász ver ki Rudolf Hrusínský alakításától, de maga a karakter és a világ, amiben ő mozog, tökéletes egységet alkot.
Maga a film egyébként korához képest viszonylag meglepő módon színes és igazán szép is. Mintha valamiféle szűrő lenne rajta, egyszerre látszik rajta a kor, a patina, meg a cselekménynek otthont adó időszak megannyi jellegzetes hangulateleme. Nem tudom, hogy ez direkt hatás-e, vagy a kor színes felvételi technológiája csak ezt engedte meg a stábnak, de kétségkívül nagyon jól működik a dolog. Prága és a cseh vidék ott az ötvenes években vélhetően még jobban emlékeztetett a XX. század elejére, mint bármikor a későbbiekben, ás őszintén szólva, a színészek is ugyanolyan régivágású átlagembereknek tűnnek, akikkel a régi fényképeket nézegetve találkozhatunk – vannak itt ma már feltűnően butának, bárgyúnak, adott esetben jó vágásúnak tűnő karakterek, mindent egybevetve jól látszik, hogy a film nem saját kora ideáljainak akart megfelelne, hanem belemerült egy nagyon jól eltalált nosztalgikus miliőbe. Éppenséggel annakidején még láthatták is olyanok a cseh mozikban, akik átélték a ’14-es esztendő itt látható morajló hétköznapjait – ebben van azért valami borzongató.
A magyar szinkron egyenesen fenomenális, óriási klasszikus remekül megírva és rögzítve!

Nagyon jó film a Svejk: egyszerre szórakoztató, esztétikus és fontos üzeneteket átadni képes alkotás, ami az idő múlásával mintha egyre csak jobb, szebb, érettebb mű lenne. Mindenképpen ajánlom!

Nagyon szeretem a szatírát – a világháborúk ilyen jellegű vicces, de húsba vágó bemutatása szerintem különösen erős – és a cseh humort is, úgyhogy nem túl nagy meglepetés, hogy ezt a filmet is imádtam. Várni akartam vele, hogy előbb a könyvet olvassam, de a hosszúsága mindig elrémített, úgyhogy úgy döntöttem, ebben az esetben a film lesz az első élményem, és amúgy sikerült is meghoznia a kedvem a könyvhöz.
Időnként már a főszereplő mimikájától is kitört belőlem a röhögés, nagyon jól hozza a szerethetően együgyű karaktert. A groteszk helyzetek, párbeszédek zseniálisak, és 100 éves sztori ide, 70 éves film oda, abszolút élvezhető – sőt, aktuális.